Állam és egyház viszonya 1848. évi alakulásának egyik leginkább neuralgikus pontja (a papság fegyveres szolgálata, az egyházi vagyon sorsa, az egyházi személyek kinevezése stb. mellett) az oktatási rendszer tervezett reformjához kapcsolódott. A Pesten rendszeresen ülésező püspöki kar, valamint a törvényhozó és végrehajtó hatalom szervei között már 1848 nyarán is konfliktusokkal terhes vita zajlott, mely – kisebb megtorpanásokkal ugyan – a nemzeti önvédelmi háború szeptemberi kibontakozását követően is folytatódott. Az év utolsó három hónapja ilyen szempontból mintegy átmenetinek is tekinthető, hiszen a főpapok elfogadták a magyar törvényhozás értelmezését az október 3-i (az országgyűlést feloszlató) királyi leiratról, és helyükön maradva nemcsak a népképviseleti országgyűlést tekintették legitimnek, hanem a végrehajtó hatalmat átvevő Országos Honvédelmi Bizottmányt (OHB) is. (Egészen az év végéig, amikor túlnyomó többségük nem követte Kossuthékat Debrecenbe, hanem Pesten maradt és tisztelgett a bevonuló Windischgrätz előtt.) A kormányzat egyház- és oktatáspolitikai irányát ugyanakkor ebben a köztes időszakban továbbra is fokozódó aggodalommal szemlélték.

A folyamat egyik fontos dokumentuma volt a püspöki kar által november közepén az OHB-hoz intézett emlékirat, mely nemcsak a kormányzat egyes konkrét intézkedéseit kifogásolta, hanem igyekezett általánosságban is elemezni az oktatás- és egyházpolitikai folyamatok alakulásával kapcsolatos álláspontját.[1] A püspöki kar fontosnak tartotta, hogy emlékirata nyomtatásban nyilvánosságra is kerüljön, minden bizonnyal a kormányzatnak irányzott nyomásgyakorlás szándékával,[2] továbbá az abban foglaltakat a katolikus egyház igyekezett minél szélesebb nyilvánossághoz eljuttatni.[3] Az emlékirat szövege nemcsak egykorúan, hanem azóta is megjelent,[4] a kormány válasz-irata azonban még egyáltalán nem, pedig ahhoz hasonló alapossággal járta körül a püspöki kar által felvetett kérdéseket. Alábbiakban történő közlése[5] továbbá azért is fontos, mert csak így, a „másik oldal” véleményének megismerésével alkotható teljes kép a katolikus felső klérus és a polgári állam konfliktusokkal is terhelt viszonyáról 1848 őszén-telén.

A püspöki kar november 15-én fogalmazta meg az emlékiratot, 20-i dátummal továbbította az Országos Honvédelmi Bizottmányhoz, amely azonban csak december 1-én kapta meg. (Feltételezhetjük, hogy a püspöki kar nyilatkozatát nem a dátumozás után azonnal, hanem pár nappal később küldte el.) Az OHB így mintegy kétheti késedelem után december 4-én utasította vélemény-kérés végett a dokumentumot a kultusztárcához, pontosabban Szász Károly[6] államtitkárhoz, aki Eötvös József miniszter távozása után a minisztérium első számú vezetője lett. Az államtitkár 9-ére készítette el a válaszát és küldte el az Országos Honvédelmi Bizottmánynak. Az OHB – tudomásunk szerint – ezt a hadiesemények alakulása illetve egyéb politikai kérdések előtérbe kerülése miatt a hónap végéig már nem továbbította, s a püspöki karnak erre az emlékiratára nem válaszolt hivatalos formában.[7]

Az emlékirat egyszerre tartalmazza a püspöki kar általános elvi álláspontjának kifejtését, valamint a minisztérium egyes intézkedéseit illető konkrét kifogások megfogalmazását. Ami előbbit illeti, súlyos vád fogalmazódott meg a püspöki kar részéről, hiszen úgy vélték, a minisztérium az iskolai reformokon keresztül a katolikus vallásgyakorlat ellen indított frontális támadást. (Például: „A közoktatási minisztérium részéről katolikus iskoláink újabb rendezése iránt eddig kibocsátott rendeletekben a katolikus egyház igényeire nemcsak, hogy kellő figyelem nem fordíttatott, hanem inkább azon nyílt célzat vala észrevehető, hogy reformok tervezete mellett azok katolikus egyházi s vallásfelekezöktől megfosztatván neutrális vagyis státusiskolákká alakíttassanak. […] Nem szenved kétséget, hogy egy ilyreform, ha iskoláinkon csakugyan keresztülvitetnék, ezeket katolikus jellemökből tökéletesen kivetkőztetné.” „Mi a vallásos nevelést és képzést a szociális élet és polgárzat nélkülözhetetlen alapjának tartván, a közös iskolákat, melyek a vallásos nevelés eszméjével ellentétben állnak, helyeselni nem tudjuk, és soha nem is fogjuk és róla egyenesen kimondjuk, hogy csak a vallás iránti közönyösséget, vagyis az elvallástalanodást fogják hathatósan elősegíteni.” Stb.) Kifogásolták, hogy a kormányzat épp akkor kíván átfogó reformokat életbe léptetni, amikor az ország állapota ennek elhalasztását indokolná, a katonai helyzetre tekintettel. Elvben elismerték „az álladalmi főhatalomnak felügyelési jogát a közoktatásra” nézve, ugyanakkor kétségbe vonták a felekezeti belügyekbe való beavatkozás lehetőségét, és lényegében a korábbi állam-egyház viszonyon minden változtatási kísérletet ebbe a kategóriába soroltak. Érveltek továbbá amellett, hogy az egyházias oktatás változatlan fenntartása az államnak is érdeke, hiszen álláspontjuk szerint csak így lesznek a jövendő nemzedékek törvénytisztelők és erkölcsösek. Leszögezték az ellenállás és a tiltakozás jogát (az emlékirat végén ünnepélyes ellentmondásukat is kifejezésre juttatták, ugyanúgy, mint 1848 tavaszán az áprilisi törvények vallásügyi rendelkezései ellen), valamint azt, hogy a jövőben is minden törvényes eszközzel ellent fognak mondani a vallásukra sérelmesnek vélt kormányzati törekvések ellen. Sőt, óvatosan megemlítették, hogy a katolikus tömegek a jövőben fokozottabban fognak „a vallásszabadság s egyháztestületi jog féltett kincsei felé fordulni”, „s fordulandnak annál bizonyosabban, minél tovább terjeszkedendnek a tisztelt minisztérium intézkedései azon tér elfoglalásában, melyet valamint a többi, e honban bevett vallásfelekezetek elidegeníthetlen sajátjuknak tartanak, úgy a katolicizmus sem engedhet át a státusnak”. Konkrétan kifogásolták a szaktanrendszer behozatalát két budapesti középiskolában, különös tekintettel arra, hogy a hittant a kötelező tárgyak közül kivéve, tanórán kívüli időben tartandónak minősítették, fakultatívvá tették a vasár- és ünnepnapon kívüli miselátogatást; elítélték a minisztérium által a konviktusok megszüntetésére tett lépéseket; azt a vélt kormányzati szándékot, hogy az egyházi alapítványokat rendeltetésüktől eltérően akarják felhasználni; valamint azt a rendelkezést, mely lehetővé tette magyarországi diákoknak poroszországi tanítóképző intézményekbe való kiküldését.

1848-ban az új polgári állam egyház- és oktatáspolitikai elképzelései valóban teljes egészében és elvi síkon is elfogadhatatlanok voltak a püspöki kar számára és fordítva. A konfliktus mégis konkrét intézkedések mentén tört ki. Az év végi, emlékirat összeállításhoz és sajtópolémiához vezető összeütközések közvetlen kiváltó oka a Szász Károly által november 1-én közzétett középiskolai reformjához kapcsolódott, a többi kérdés ennek mintegy mellékszálaként került említésre. Eötvös József még miniszterként augusztus 24-i rendeletében[8] szabályozta a középiskolai reform ügyét, melynek lényege az ún. szaktanrendszer behozatalában jelölhető meg. Eötvös sem titkolta a szándékát, hogy a hazai oktatási rendszer átfogó átalakítására készül, mely az elemi és a középiskolák szintjén egyaránt az állam és az egyház közötti feszültségek fokozódásához vezetett. A miniszter szeptember végi távozása után – a felelős kormányzat felbomlása és a nemzeti önvédelmi háború kibontakozása miatt – a reform életbe léptetésére nem került sor. A november 1-i rendelet[9] kifejezésre juttatja a kormányzatnak a középiskolai reform iránti eltökéltségét – az Eötvös-féle rendelkezés értelmében – azonban a végrehajtást a budai és a pesti középiskolák kivételével elhalasztja. Ez utóbbi, piarista intézményeknél azonban 12 pontba foglalt reformot léptet életbe. Elsőként elrendeli a szakrendszer behozatalát (jelentése – az „osztályrendszerrel” szemben – az, hogy egy-egy oktató nem valamennyi tárgyat tanítja egy-egy osztály egésze részére, hanem egy-egy nyilvános pályázat útján kiválasztott tanár valamely szaktárgyat több osztályban is tanítja[10]), majd leszögezi, hogy a szóban forgó iskolákban a piarista rend tagjai közül, az igazgatóság javaslatára a minisztérium nevezi ki a tanári kart.[11] Rendelkezik az oktatói fizetésekről, a tankönyvekről, a tanszerekről, a tanítási év kezdetéről stb., igazán neuralgikus pontja még a hittan rendezése volt: „A vallás magántanulmány legyen, s a szülékre hagyassék gondoskodni arról, hogy fiaik a vallásos oktatást illető lelkészeiktől vegyék. Ezen oktatásnak a kiszabott rendes közleckék idején kívüli órákban kell történni, s ünnep- és vasárnapokat kivéve templomba járásra a növendékek ne szoríttassanak.”

Szász Károly rendelete jelezte, hogy a liberális kormányzat hosszabb távon eltökélt a reform végigvitelében, ráadásul a piarista rend felvilágosult szellemű oktatói karában számos partnerre is talált az oktatás modernizációjának kezdeményezése. Nem véletlen, hogy a politizáló katolikus közvélemény felháborodása nemcsak a kormányzat elleni agitációban nyilvánult meg, hanem a piarista rend is számos támadást kapott a katolicizmus ügyének „elárulása” miatt. A Religio és Nevelés (más konzervatív-katolikus orgánumok mellett) széles körben adott teret ilyen, mozgósító jellegű megnyilatkozásoknak, sőt a püspöki kar ennek hasábjain nyilvánosan rótta meg a piarista rendet.[12] Egyes piaristák ugyanitt igyekeztek védeni magukat az igazságtalan és túlzó vádak ellen, valamint a szakrendszer bevezetése kapcsán egyfajta „középutas” megoldások mellett érveltek.[13] A katolikus lapokban ugyanakkor az év vége felé erősödött az egyházpolitikai reformokat megfogalmazó kormányzat elleni nyomásgyakorlás, sőt, egyfajta konzervatív-klerikális ellenzéki mozgalom indításának szándéka. Többen szorgalmazták például az 1848 tavaszán – többek között Szemere Bertalan belügyminiszter határozott rosszallása miatt – megfeneklett petíciós mozgalom újraindítását.[14] Úgy vélték, a katolikus tömegek mozgásba hozatalával kell eltántorítani a kormányzatot az iskolai rendszer bármilyen reformjának tervétől, ezért szorgalmazták, hogy a püspöki kar az eddigieknél is határozottabban álljon az elégedetlenkedők élére, hívjanak össze iskolai és/vagy szülői gyűléseket, továbbá szorgalmazzák a sajtóban tiltakozó levelek nyilvánosságra hozatalát.[15]

A kormányzat és támogatói azonban állták a katolikus egyháztól illetve közvéleménytől rájuk nehezedő nyomást, és többnyire elvi kérdést csináltak abból, hogy nem tesznek engedményt. A püspöki kar hivatalos emlékiratában felhozott vádakra – mint említettük – az OHB hivatalosan már nem tudott reflektálni, ugyanakkor a kormányzat egyes képviselői, illetve az annak politikájával (közelebbről egyház- és oktatáspolitikájával) azonosuló közéleti személyiségek, publicisták igyekeztek a nyilvánosság előtt ellensúlyozni a katolikus egyházból jövő kritikus véleményeket. Ez részben történhetett spontán módon, részben pedig maga Szász Károly is utalt rá, hogy a minisztérium élni fog a sajtó nyilvánosságának eszközével, hogy felvegye a harcot a katolikus püspöki kar agitációja ellen.

Már a püspöki kar emlékiratának nyilvánosságra kerülése előtt jelentek meg a katolikus akciókat elítélő megnyilatkozások kormánypárti illetve radikális újságírók tollából.[16] Az emlékirat megjelenése, a katolikus közélet erőteljesebb megnyilatkozásai után decemberben azután a kormánypárti sajtó sem akart a Religio és Nevelés vagy a Katholikus Néplap adósa maradni. A Pesti Hírlap névtelen szemleírója[17] így vélekedett: „Kívül a politikán, figyelemre is alig méltatva, legtöbb ember által hírből sem ismerve, s tehát egész hatástalanul egy kis csörömpölés van a Religio és Nevelés c. katolikus hírlap hasábjain. Azaz jókora csörömpölés volna biz az, de elvész a mának és tegnapnak nagyszerű küzdelmében. Az egész lárma a közoktatási minisztérium ellen van ütve és oly ingerültséggel folyik, mintha a sátán ellen hívná fel híveit.” Megjegyezték, hogy a népiskolai törvény augusztusi vitája idején Eötvös mérsékelt álláspontja miatt érte az a vád a minisztériumot, hogy túlzott engedményeket tesz a katolikus egyháznak, most pedig utóbbi részéről indul támadás azzal a jelszóval, hogy a hitetlenséget mozdítja elő. A publicista szerint a püspöki kar „jajveszékelése” és a katolikus sajtó „oktalan izgatása” nem más, mint hogy a kormány ellen „a vallás külszínével agitálni némelyek nem átallanak”. Ez a cikk is az áprilisi törvények szerves folytatását látta a minisztérium rendelkezéseiben és támogatta is azokat, amelybe beleillett az egyház iskolafenntartói szerepének háttérbe szorulása is: „Ha az állodalmi iskolák virágzásra érnek, a felekezeti és magániskolák inkább kevesbedni fognak; mert az élet ösztöne – minden papolás dacára – felkeresteti azt, ami jobb.” Hozzászólt a kérdéshez az egyik személyében is leginkább érintett katolikus pap, Hanák János is.[18] A katolikus publicistákhoz hasonló szenvedélyességgel, de értelemszerűen azzal ellentétes következtetéseket levonva fogalmazta meg gondolatait. Nemcsak saját rendjét a piaristákat vette védelmébe (hangsúlyozva, hogy ők már régóta szorgalmazzák a modern szakrendszer behozatalát), hanem a kormányzattal is teljes mértékig azonosította magát. Elítélte azokat, akik „az országos honvédelmi bizottmány rendeletét is megtámadni, s hazánk ily zavaros állapotában a nyilvános törvények ellenére a népet szóval, írással, sőt aláírási ívek köröztetésével bujtogatni merészkednek”, és tételesen védelmébe vette a szakrendszerre való áttérés szükségességét. Kimutatta, hogy a püspöki kar tiltakozása hangzatos mögött politikai számítások is rejlenek, ami jól látszik például abból, ahogy a katolikus alapítványokat féltik: „Aztán miért nem szólottatok akkor, midőn az abszolút kormány zsoldosait, a szabadszellem hóhérait, a cenzorokat (és azok között még protestánsokat is) azon alapítványokból fizette? Akkor hallgattatok, ugye? És most zajt üttök, keresztet fogtok kezeitekbe, s farizeusi álarcot vontok jezsuita képetekre, úgy bujtogatjátok a népet. De hála a fölvilágosodás szellemének, a nép nemigen hallgat reátok, a nép jól tudja, hogy míg őt a túlvilági javak boldog reményével kecsegtetitek, addig ti a zsíros javadalmakra ásítoztok; a nép nemigen hiszi már, hogy a kálvinista vagy lutheránus nem üdvözülhet, hanem mindnyájokkal testvéri egyességben él. És ti, sötétség baglyai, a testvériség szent elvét, melyet idvezítőnk alapított meg, ily alávaló, piszkos, önérdek-szülte bujtogatásokkal akarjátok megrontani! Hiába iparkodtok sötétséget csinálni, ha a nap feljött, egy-két szobát sükerülend elhomályosítani, de a nagy mindenségen a világosság árja fog ragyogni.” A magyar kormánnyal szemben szándékos károkozást feltételezett a „károgó” katolikus lapok „lázító cikkei” részéről, amelynek valódi vesztesét magában a katolikus egyházban jelölte meg: „Ezekkel [a hírlapi támadásokkal] egy-két olvasó-pergető nénikét vagy holmi zsidó-evő antiquariusokat elcsábíthattok, de a józanabb gondolkodású katolikusok utálattal fordulnak el tőletek, mert tudják, hogy jezsuita szellemű lapjaitok március óta sokkal többet ártottak a magyar katolikus egyháznak, mint minden eddigi mozgalmaink.”

A katolikus támadásokkal szemben a közoktatási tárca tételes választ is kívánt adni, melyet Szőnyi Pál, a minisztérium közoktatási osztályának tanácsosa fogalmazott meg, nyilván Szász Károly nézeteivel teljes összhangban.[19] Szőnyi terjedelmes – ám így is befejezetlenül maradt – irománya rendkívül mérsékelt hangot ütött meg, s egy precíz hivatalnok alaposságával sorolta az ügyiratszámokat, pénzösszegeket, amelyek mind ellentmondtak annak, hogy a katolikus alapítványokból a kormányzat egy fillért is elvont volna más vallásúak céljaira, vagy hogy a piarista iskolákat már a régi rendszerben is az állam finanszírozta, vagy éppen arra, hogy a konviktusok megszüntetése az érdekelt felekkel történt körültekintő egyeztetés után, sőt épp azok kérésére történt stb. Szerfelett rosszallta, hogy a püspöki kar emlékirata nyilvánosságra került (mérsékelt álláspontjának megfelelően ezért ugyan a Religio és Nevelés szerkesztőjét hibáztatta), és udvariasan felhívta a figyelmét a felső klérusnak, hogy vagy nem olvasta a kormányzat hivatalos megnyilatkozásait (rendeleteit a Közlönyben, illetve az országgyűlés elé bocsátott pénzügyminiszteri költségvetés-tervezetet), és akkor egyszerűen téved; ha pedig olvasta – márpedig olvasnia kellett – akkor tudatosan terjeszt rossz híreket, és „tudomásával ellenkezőt ír ellenünk az országos honvédelmi bizottmányhoz”. Nem tudni, hogy Szőnyi tényleg ennyire jóhiszemű volt-e a püspöki karral kapcsolatban, vagy inkább ironizált, amikor arról például arról írt, hogy a klérus „alsóbb rendű vádlóink által el hagyván magát ámíttatni, hivatkozik ennek oly állítólagos kifejezésére, melyet emberi szem ebben [ti. a Közlöny-ben] soha nem látott, emberi fül tőlünk nem hallott, s a kultuszminisztériumi embereknek soha még gondolatjába sem ment”.[20] Cikkét folytatni akarta a „vádak szellemi részével” kapcsolatban is, ennek közlésére azonban már nem maradt ideje.

Szász Károly alább közölt válasza jóval rövidebben, de szintén tételesen cáfolta a püspöki kar által felhozottakat, és megfogalmazta a kormány álláspontját az ún. „szellemi rész” tekintetében is. Úgy vélte, a katolikus püspöki kar csak egy tényezője a magyar társadalomnak, a minisztériumok feladata pedig az, hogy utóbbi összességének érdekeit tartsa szem előtt. Leszögezte továbbá, hogy mint minisztériumi tisztviselő az országgyűlésnek tartozik felelősséggel, márpedig, amennyiben „intézkedései az országgyűlésének nézeteivel egybe hangzanak, könnyen és örömest nélkülözi a magyarhoni püspöki kar egyébiránt nagyra becsült helybenhagyását”. Márpedig az országgyűlésben a népiskolai törvény vitája kapcsán kiderült, hogy a minisztérium jóval mélyebb reformokat is foganatosíthatott volna iskolaügyben az 1848 novemberében kifogásolt rendeleteknél.[21] Szász megjegyezte továbbá, hogy a katolikus sajtóban kibontakozó kormányellenes agitációra a püspöki karnak bizonyosan befolyása van, és utóbbit igencsak erélyesen kellene figyelmeztetni, hogy hagyjon fel ilyen irányú tevékenységével. Szász Károly mindenesetre jottányit sem tért le a megkezdett útról, aminek még a december végi, felfokozott napokban is bizonyságát adta.[22] S bár 1848 végi reformterveit elsodorták a szabadságharc hadieseményei, a magyar polgári kormányzat 1849 májusában következetesen ott akarta folytatni, ahol a Debrecenbe menekülés előtt abbahagyták. „A magyar nemzeti kormány jól tudván, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség szent elveinek sikeres alkalmazását csak célszerű népnevelés által érhetni el – írta a Közlöny már Horváth Mihály miniszterségének idején –, mert nevelés által képeztetik az ember emberré, nevelés és oktatás teszi őt a polgári társaság hasznos tagjává; azért mindjárt alakulásakor fő teendői közé számítá a közoktatás ügyét fölkarolni, s az abszolút kormány alatt behozott szellemölő, elavult tanrendszert nem javítani, mert az javíthatatlan, hanem teljesen újjáalakítani.”[23] Az új kultusztárca erélyesen fogott hozzá a „felekezetesség régi maradványinak” felszámolásához, és eközben visszatekintett 1848 őszére, amikor a két pest-budai piarista gimnáziumban bevezették a szakrendszert: „De alig indíttaték meg a dús eredményekkel kecsegtető rendszer, alig foglalák el a szaktanárok rendelt helyeiket, a lelkes tanárokat, sőt még a minisztériumot is minden oldalról megtámadták a sötétség barátai, s a vallás védelmének ürügye alatt mindent elkövettek, hogy az üdvös intézkedést akadályozzák, s a szakrendszert mindjárt kezdetben megbuktassák”. A lap közölte továbbá a „feketesárga” kormányzat által foganatosított oktatási rendszerrel kapcsolatban Szőgyény-Marich László rendeletét, mint „a szellemölő obskurantizmus és jezsuitizmus remek példányát”, melyből nemcsak a szakrendszer megszüntetése, a magyar kormánnyal együttműködő piarista tanárok meghurcolása feltűnő, hanem az is, hogy az iskolarendszernek a katolikus püspöki kar igényei szerinti fenntartását a cs.kir. közigazgatás fontos politikai kérdésnek is tekintette.

 

 

---

DOKUMENTUM

 

A vallás- és közoktatásügyi minisztériumból

Az országos honvédelmi bizottmánynak

 

A magyarhoni püspöki karnak a honvédelmi bizottmányhoz benyújtott, ott 4287. számmal jegyzett s ezen minisztériumhoz véleményadás végett általtett emlékiratában kijelentett aggodalmai merőben alaptalanok:

1ör. Legfőbb aggodalma a tisztelt püspöki karnak onnan ered, hogy volt közoktatási miniszter, b. Eötvös József úr f. évi augusztus 24-én kelt, s a Közlöny 77. számában közzétett rendelete által némely középtanodában a szakrendszer behozatalával oly formán célzott átalakítandóknak, miszerint a vallástan bennük rendszeres tanulmány ne legyen, a tanárok pedig akármelyik bevett vallást követő szaktudósok közül pályázat útján választassanak. Mely rendelkezés, ha életbe léptettetnék – a püspöki kar állítása szerint – az oskolákat katolikus szellemökből tökéletesen kivetkőztetné, a fenntartásokra alapított fundust rendeltetésétől elvonná, vagyis más szavakkal megszüntetné e honban a katolikus iskolákat, lefoglalná a katol.[ikus] iskolai alapítványokat, s a katolikusok vallási és oktatási szabadságán fennálló intézetein, tulajdonán helyrehozhatatlan sérelmeket ejtene.

Ámbár a rendelet, melyből ezek következtetésképpen kivonatnak, még volt kultuszminiszter, b. Eötvös József úrtól származott, s az ő lelépésével, s a haza szorult körülményei közbejöttével meghiúsulván, teljesedésbe nem ment, mindazonáltal ezen minisztérium, mely annak elveiben teljesen osztozik, felelősségét is elvállalni mindig kész, ha már csak azon egy okból is, mivel az országgyűlés, melynek a közoktatási minisztérium nevelés ügyében bizományosa, éppen azon nézeteket vallotta magáénak és szentesítette mind elvileg, mind az ekként rendezendő középtanodák költségeinek megszavazásával, benne foglaltatván ezen költségek azon 1 1/2 millió forintokban, melyek évenként a nevelés ügyének javítására a kultuszminisztérium által kérettek, s fele részben 1848 második felére meg is ajánltattak.[24]

De azon állítása a tisztelt püspöki karnak, hogy b. Eötvösnek státus iskolák behozatalát célzó intézkedései az ő lelépése után a vallás és közoktatási minisztérium által rész szerint életbe léptettettek volna, tévedésen alapul és valótalan. Erre ugyanis tetemes költség leendett szükséges (minden középtanodára közel 6000 ft.), mit a hon mostani körülményeiben a honvédelmi bizottmány ki nem rendelhetvén,

a) az egész ország Pest-Budán kívüli minden középtanodáiban tanítás és tanító személyzet – fájdalom – egy hajszálig az maradt, ami volt,

b) a pesti és budai tanodák eszközölhető javítására a honvédelmi bizottmány 2800 forintokat applacidálván, ezen csekély öszveg erejéig tétettek némely változtatások, ú.m.

1.)[25] nem ugyan a tanítói személyzetben, mert erre mint ezelőtt is, a kegyes szerzeti rend tagjai alkalmaztattak a szerzet főnökének ajánlása szerint, hanem

b) a tanításban az eddigi osztályrendszer helyett magoknak a tanároknak ajánlkozására behozatott a szakrendszer, miszerint t.i. minden tanár csak egy tudományt, mely szaktudománya, tanítson, s annak különböző részeit adja elő a különböző osztályokban. Ez a mívelt világban közönségesen elfogadott rendszer sem összehangzási, sem össze nem férhetési viszonyban nem álla a katolicizmussal.

c) Vallást illetőleg megáll[ap]íttatott azon elv, hogy kiki maga vallására saját vallási lelkészétől taníttassék, szülői gondossága által. Ezen sokszor elhanyagolható szülői gondoskodás helyett maga a szerzet ajánlkozott a vallásnak katolikus növendékek számárai tanítására, mi elfogadtatott, a vallástanításra rendes óra – minden tanítási napon 10-11 [óra között] – tűzetett ki, s szorgalmasan folyik is, és ha ezen óra, miként a püspöki kar gondolni látszik, azon okból, mivel a gyermek addig már két órát tanult, célarányosnak nem találtatnék, nyilván fenn van hagyva a tanároknak javasló felterjesztést tenni, az órák legcélszerűbb elrendezéseiről.

d) Elrendeltetett, hogy a tanuló gyermekek ünnep- és vasárnapokon kívül templomjárásra kényszerítőleg ne szoríttassanak. Ezen rendeletet, mely a tudománynak szintúgy, mint az igaz és őszinte vallásosságnak érdekében tétetett, csak azon esetben tanálja a minisztérium megmásítandónak, ha felvilágosíttatnék, hogy az a katolika vallás hitágazatával lényegesen ellenkezik.

e) Minthogy a szakrendszer mellett a tanárok azon keresetektől, miszerint magok osztályokból egyes növendékekkel korrepetálván, innen néha tetemes jutalmok volt, elestek, ennek némi kárpótlásául, úgy a valóban derék és jeles tanítók méltó és buzdító jutalmazásául a honvédelmi bizottmány által kirendelt összegből számukra fejenként 160 pf. díjazás szabatott, s a derék Hanák volt segédkönyvtárőri fizetésének megtartása mellett tétetett át a budai középtanodához,[26] hol saját természettani gyűjteményének felmutatásával élénkíti és érdekesíti hasznos tanításait.

Ennyiből és még egy jártával sem többől áll a pesti és budai középtanodák eddigi rendszerének változtatása, melyből a tisztelt püspöki kar annyival kevésbé meríthet aggodalmat, mivel azon kevés költség is, melybe kerülnek, nem az alapítványi pénztárból, hanem a honvédelmi bizottmány rendelete nyomán az álladalomtól telik ki.

2or. Második aggodalmát a tisztelt püspöki karnak okozták a f. évi október 18-án és november 4-én kelt minisztériumi rendeletek,[27] melyekben mellesleg ezen minisztériumnak azon nézete említtetik, mi egyébiránt b. Eötvösnek lelépése előtt nyilvánított célzataival egybehangzó, hogy a konviktusok, ú.m. a tanuló ifjaknak kényszerített együtt lakása és étkezése eltöröltessenek, s e helyett a költség, melyet az ily konviktusok fenntartása igényel, a tanulók közt segélydíjképpen kiosztassék, miből aztán maguk a növendékek vagy természetes gyámnokaik gondoskodjanak lakásukról s tartásukról.

Hogy ezen rendszer, mely egyébiránt magának egy ily nemű konviktusnak papi elnöke által hozatott indítványba, s csupán a kolozsvári növeldét illetőleg vétetett az odavaló Gubernium ajánlatára teljesedésbe, másokra nézve pedig csak terveztetik, a katolicizmussal szintén semmi összefüggésben nincs, magában világos, s valóban ily konviktusok a protestánsoknál is éppen úgy, mint a katolikusoknál gyakorlatba vannak, de másfelől a tapasztalás elég kiáltólag mutatja azon phisicai és erkölcsi káros következéseket, melyek az ily kényszerített együttlakás s azzal egybekötött életmódokból származnak, miért is ezen minisztérium a józan neveléstan elveihez híven nem szünend is meg azon munkálkodni, hogy az efféle konviktusok minden felforogható jogsértés kikerülésével mielőbb megszüntettessenek, mi részben mennyire óvatosan kívánt eljárni ezen minisztérium, a n.[agy]váradi tankerület igazgatójához bocsátott rendelet ide fogott másából[28] is látható.

3ik aggodalma a magyarhoni püspöki karnak az, miszerint volt kultuszminiszter b. Eötvös József úr az ország minden bévett vallásából bizonyos számú ifjakat a népnevelési pályára való tudományos készülés végett poroszhoni tanítóképezdékbe kiküldeni szándékozott s ezen szándékának létrehozásával lelépése után is a minisztérium fel nem hagyott. A magyarhoni püspöki kar becsülete érdekében nem akarja feltenni ezen minisztérium, hogy annak nehézségei egy oly szent és sürgetős szükségű dolog ellen volnának intézve, minemű maga a kiküldés s ettől feltételezett kiképzése éppen azoknak, kik az anyagilag felszabadított nép szellemi és erkölcsi emancipációjának nagy munkájára lesznek meghíva, e szegény honban, mely minden reá tóduló szerencsétlenségeit azon egy kútfőre viheti vissza, hogy népe a míveltségben messze elmaradt, hanem hajlandó ezen nehézségek okát abban keresni, miért küldetnek katolikus ifjak is Poroszhonba, vagyis oly álladalomba, melynek feje protestáns, mire csak azt jegyzi meg e minisztérium, hogy Poroszhonban több katolikus oskolatanítói képezdék léteznek, pl. Boroszlóban, s a kiküldendő katolikus ifjak éppen ily katolikus képezdékbe vannak utasítva, melyeknek szerkezete s gyakorlati jelessége közelismerés szerint messze felülmúlja más német tartománybeliekéit, pl. a bajorhoniakét. S még a költség tekintetében sem lehet nehézsége a tisztelt püspöki karnak, mert noha 1848-ban nov. 3-án 17244/604. sz. alatt kelt kir. intézvény értelmében a katolikus képezdék költségeinek s tehát az azok számára készítendő tanárok képzésének is a tanulmányi alapból kellene kitelni, ezen kiküldendő ifjak mindenkinek, tehát a katolikusoknak is számára a kultuszminiszter az országtól kérte és nyerte is meg a szükséges költséget, miként ez a nyomtatásban közkézen forgó álladalmi költségek tervezetéből a tisztelt püspöki kar előtt is tudva lehetne. Végre

4er ami az alapítványi fundusok idegen célokra fordítását illeti, ez a vád merőben alaptalan, s teljességgel nem áll, mert nemcsak a fennebbiekben meg van mutatva, hogy minden gáncsolás alá hozott intézkedések álladalmi költségen létesíttettek, de bátran felhívja ezen minisztérium a honnak akármely fiát, mutasson ki csak fillért is, mely ezen minisztérium létrejöttétől fogva mostanig, b. Eötvös alatt vagy azután az alapítványi pénztárból valamely más, az azelőttiektől különböző nemű célra vagy éppen protestáns intézetekre kirendeltetett volna. Míg ezt nem teszi, mert lehetetlen tennie, addig az általános vádaskodásoknak semmi nyomadéka nem lehet.

Általában a felhozott vádaskodásokra, melyeknek tényleges cáfolatával talán igenis hosszasan foglalkozott e minisztérium, csak azt jegyzi meg végképpen, hogy akármelyik minisztériumnak teendőiben iránytűje nem más lehet, mint a törvény, s a nemzetnek az országgyűlésében nyilatkozó akarata. Ezt igyekezte s fogja ezután is folyvást követni igyekezni a kultuszminisztérium is, és ha meg lesz győződve, hogy intézkedései az országgyűlésének nézeteivel egybe hangzanak, könnyen és örömest nélkülözi a magyarhoni püspöki kar egyébiránt nagyra becsült helybenhagyását. Márpedig kétségtelennek tartja ezen minisztérium, hogy az országgyűlésének az oskolák valláshozi viszonyáról nyilvánított nézetei még többre is jogosítottak volna annál, amivel a magyarhoni püspöki karnak visszatetszését magára vonta.

Végre nem mellőzheti el ezen minisztérium a tisztelt honvédelmi bizottmány figyelmét azon körülményre vezetni, hogy amely alaptalan vádak a közlött emlékiratban a kultuszminisztérium ellen felhozattak, ugyanazok ismételve és sokképpen variálva darab idő óta töltik be több oly lapok hasábjait, melyekre a tisztelt püspöki karnak nem lehet, hogy befolyása ne legyen.

Amennyiben ezen megtámadások magányos vélemény nyilvánításának tekinthetők, cáfolásuk s megtorlásuk hasonlóan sajtó útján eszközlendő, mi a fennforgó ügyben rövid idő alatt meg is fog történni. De amennyiben ilyes megtámadások a törvényes határokon túl lépnek, pl. a kultuszminisztérium törvényes hatóságát oktatási ügyekben kétségbe vonják, vagy éppen megtagadják, a szülőket tettleges ellenszegülésre felszólítják, ennyiben a kormány figyelmét igenis igénylik, mert főleg a vallási ügyben vagy annak ürügye alatt a míveletlen népet fölingerleni nagyon könnyű és ha az izgatás bizonyos fokra hágott, akkor a törvényes visszatorlás nem csillapít, hanem még inkább ingerel, azért a tisztelt püspöki kart a honvédelmi bizottmány által komolyan felszólítandónak véli ezen minisztérium arra, miszerint hasonló alaptalan vádaskodásoktól mind magát megtartóztatni, mind azokat, kiknek cselekvéséről rendelkezik, ezen megtartóztatásra utasítani hazafiúi szoros kötelességének ösmerje.

A közlött emlékiratot visszazárom.

Budapest, dec. 9. 1848.

a vallás- és közoktatásügyi álladalmi titkár,

Szász Károly

 

Jegyzetek