10. évfolyam 3.
szám |
Székács József
püspök visszaemlékezései. Szerk.: Kertész Botond. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2008. 328 old. |
Székács
József evangélikus püspök (1809-1876) visszaemlékezéseinek megjelenése szép
példája a család, a Magyarországi Evangélikus Egyház és Gyűjteményei, a Magyar
Tudományos Akadémia és a Nemzeti Kulturális Alap együttműködésének. Dr. Salacz Pál, Székács dédunoka nyugdíjas éveiben készítette
el a család birtokában lévő kézirat átírását, legépelését. A kézirat 1971 óta a
Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárának tulajdonában van, s régóta tervezett
kiadásának a püspök születésének 200 éves évfordulója adott új lendületet. A
kötet elején szereplő Előszó és köszönetnyilvánításból ismerjük meg a kézirat
sorsát, illetve a kiadás történetét. Magát a visszaemlékezést Kertész Botond tanulmánya vezeti
be, mely a memoár keletkezéséről, forrásairól, felépítéséről ad először áttekintést.
Majd Kertész arra próbál választ adni, hogy a „gyakorlott, jó tollú literátus szerző kitűnő stílusban megírt, jól szerkesztett
emlékirata” milyen célból készülhetett. Kertész szerint lelkészi ars poetica,
melynek középpontjában a pesti evangélikus gyülekezet magyar prédikátorának
lelkésszé érése és lelkészi működése áll. Ezért kapott hangsúlyos részt az iskolai
tanulmányok, teológiai iskolák, a nevelősködés éveinek leírása, melyből nemcsak
a szellemi felkészültségét ismerhetjük meg a szerzőnek, hanem azt is, hogyan
vált ifjúból érett és megfontolt férfivá. A felkészülés ideje után Székács a
lelkészség éveit, a pesti evangélikus magyar gyülekezet gyarapodásának, iskolái
felvirágzásának történetét, mely lényegében neki, az első pesti magyar
evangélikus lelkésznek volt köszönhető, ismerteti. Ez a kettős cél, a
felkészülés és a kiteljesedés bemutatása határozta meg (azon kívül, hogy egyes
tervezett részek a szerző halála miatt nem készülhettek el), hogy mi került be
az emlékiratba és mi maradt ki. Költői és műfordítói munkássága, szerkesztői
tevékenysége (Protestáns Egyházi és
Iskolai Lap, 1842-1848, Protestáns
Lelkészi Tár, 1854-1855) épp csak említődik. Ugyanígy kimaradt
egyházpolitikai működése, részvétele az 1840-es évek protestáns uniós
mozgalmában, püspöki működése 1860-tól – egyedül a protestáns pátens elleni
küzdelem (1859-1860) szerepel igen részletesen a memoárban. Az önéletleírásból
hiányzik Székács közéleti tevékenysége, országgyűlési képviselősége
(1865-1869), de kitüntetései is, pl. akadémiai levelező tagság, Kisfaludy
Társaságba megválasztás, királyi kitüntetések, címek, egyetemi díszdoktorátus.
Ugyanígy, a Pesten működő, liberális meggyőződésű teológus, országosan ismert
lapszerkesztő 1848-49-es tevékenységéről semmit nem tudunk meg. Egyedül br. Jeszenák János nyitrai
főispán és kormánybiztos 1849. október 10-i kivégzéséről tudósít a lelkész
szemszögéből, a halálraítéltnél végzett lelkészi funkcióról, a gyászoló család
vigasztalásáról. Székács magánéletéből családi hátterét ismerhetjük meg, az
orosházi tímár apától származó szerző fontosnak tartotta annak bemutatását,
hogy milyen feltételek mellett volt lehetséges, hogy a mezővárosi mesterember
fia egyáltalán elindulhasson a szellemi és társadalmi felemelkedés útján.
Házasságának története is azért kerülhetett be a visszaemlékezésbe, mivel
szorosan kapcsolódik lelkészi működéséhez, a protestáns lelkész számára
különösen fontos, hogy hozzáillő, hivatásában segítő társat válasszon egy
életre szólóan. A szerkesztő munkáját dicséri a tanulmányt követő, Székács
József életéről és koráról készített kronológia, a kötet végén szereplő
Névmagyarázatok, valamint a Helynév- és személynévmutató. A visszaemlékezés két nagy egységre oszlik: Gyermek és
ifjúkor (1809-1837) és Pesti lelkészi évek (1837-1876). A gyermekkor a családi
háttér felvázolásával kezdődik. Mint sok más, egyszerű sorból induló, később
jelentős pozíciót betöltő ember esetében, a lelkész figyelt fel a tehetséges
gyermekre és érte el a szülőknél, hogy taníttassák fiukat. Előbb a mezőberényi gimnáziumban töltött el hat esztendőt, majd a
soproni teológiai tanulmányok következtek. A soproni évek leírásából
megismerhetjük az iskolát, a tanárokat, a tantárgyakat. Ennél még
részletesebben szól Székács az iskolán kívül eltöltött időről. Három éven
keresztül az Ihász családnál volt instruktor jó latintudásának köszönhetően,
emellett más diákokat is tanított. A tanítás az elnyert stipendiumokkal együtt
lehetővé tette, hogy hazulról semmi támogatást nem kapva, teljesen önellátó
lehessen. A szigorúan beosztott időből nem sok jutott a diákélet
szórakozásaira, egyedül a Soproni Magyar Társaság munkájában vett tevékenyen
részt. Az iskolán kívüli tanulásra is alkalma nyílt, az iskolapadban meg nem
szerezhető műveltséget és a társasági érintkezés szabályainak elsajátítását
segítette, hogy Ihászné fiával és unokaöccseivel és azok tanítójával esténként
német nyelvű társalgást folytatott a német irodalomról, felolvasást tartott. Hét-végente Kis János püspök, ki maga is egyszerű
családból, jobbágyszülőktől származott, német nyelvű teológiai tárgyú
beszélgetésekre hívta a tehetséges ifjút. A soproni évek lezárásaként Székács
1829-ben sikeres hitjelölti vizsgát tett Lovich Ádám
bányakerületi püspök előtt Besztercebányán. Ezután két út állt előtte: vagy
lelkészi alkalmazást keres, vagy külföldi egyetemre készülve annak anyagi
alapját megteremtendő házitanítónak megy. Ez utóbbit választotta, így lett hat
esztendőre a délvidéki szerb Nikolić családban
nevelő. Ezek az évek nem jelentettek elvesztegetett időt Székács számára.
Amellett, hogy tanítványa előbb a karlovitzi
gimnáziumban végzett szép eredménnyel, amit pesti filozófiai és eperjesi jogi
tanulmányok követtek, Székács szabad idejében megtanult szerbül, görögül és
franciául, megismerkedett a szerb népköltészettel, amiből fordított is, s
fordításai révén megismerkedett a pesti irodalmi élettel. A házitanítóskodás
után végre beteljesülhetett vágya: a külföldi egyetemi tanulmányok. A berlini
és a lipcsei egyetemen hallgatott egy-egy szemesztert, közben Londonban,
Hollandiában és Németországban tett utazást. A Berlinben töltött időszak
szerepel a visszaemlékezésben, az egyetemen folytatott tanulmányokra, s még
inkább az ott időző magyar társaság viszonyainak bemutatására tér ki Székács. A
londoni utazás, lipcsei tartózkodás csak fejezetcímként jelenik meg a
memoárban, nem készült el. (A londoni, hollandiai utazást Székácsnak az
Országos Széchényi Könyvtárban őrzött útinaplója örökítette meg.) A
Németországból hazatérő Székácsot nem várt lehetőség fogadta Pesten: a magyar
ajkú evangélikusok oly mértékben gyarapodtak, hogy már magyar lelkész
beállítását tervezték. A tanárnak készülő Székács maga sem gondolta, hogy más
neves prédikátorokkal szemben rá esik választás, ám 1837 nyarán nagy
szavazattöbbséggel a pesti evangélikus gyülekezet első magyar lelkésze lett. A memoár másik nagy egységét, a pesti lelkészi éveket
Székács házasságkötésének (1840) története vezeti be. A 36 évi boldog
házasságra visszatekintő szerző – innét tudjuk, hogy ez a rész a legkésőbb
készültek közé tartozik, 1876 – határozott elképzelésekkel vágott neki a megházasodás
rögös útjának: „valamely vidéki város jól, azaz erkölcsileg nevelt, nem
tudományfitogtató, munkás, szelíd, házias leányát keresem fel.” A protestáns
lelkésznek, mint családfőnek és családapának is példaként kell állnia hívei
előtt, ezért különösen fontos, hogy megfelelő feleséget válasszon, ki
hivatásában is támogatja. Székács ilyen társat talált feleségében, aki
szelídségével megnyerte a hívek szívét: „Ha egyik ajtón az én szigorúságom
elriasztott valakit, bizonyos, hogy nőm ajtaján visszakerült hozzám, ki
szerényen megjegyezte, hogy tán igazságtalan voltam némileg.” A saját
házasságot „A vegyes házasságok ügye (1841-1844)”
fejezet követi. Székács nem tér ki a kérdés egyházpolitikai, publicisztikai
területére, pedig bőven kivette részét a küzdelemből, mely azért folyt, hogy
protestáns lelkész is összeadhasson különböző felekezethez tartozó
házasulandókat. Csupán annak leírására szorítkozik, hogy pesti lelkészként mit
cselekedett az ilyen esetekben. Az emlékirat egyháztörténetileg igen fontos
része a budai evangélikus gyülekezet megalakulásának története s ebben Mária
Dorottya főhercegnőnek, a nádor feleségének szerepe. A Budán lakó evangélikus
hívek a főhercegnő hathatós támogatásával alakíthatták meg önálló
gyülekezetüket. Székács visszaemlékezésében nem titkolja, hogy neki magának is
fontos szerepe volt Mária Dorottya informálásában, sőt több esetben befolyására
változtatta meg véleményét a főhercegnő. A visszaemlékezésekben
elkerülhetetlen, hogy a memoáríró saját szemszögéből értékelje az eseményeket,
saját személyét állítsa előtérbe, vagy éppen eltúlozza befolyását. Székács e
tekintetben igen mértéktartó, szubjektivitása a műfajból adódik, a másokkal
szemben gyakorolt kritikát önmagával szemben is alkalmazza
s ez megőrzi, hogy önmagát tévedhetetlennek állítsa be. E tulajdonsága előnyére
válik A pátensharc (1859-1860) fejezetben. Az
emlékiratnak ez a része készült el legkorábban, 1866-ban, pár évvel a történtek
után, amikor alig ültek el a pátensharc utolsó hullámai, tértek vissza a pátenst
elfogadó gyülekezetek az azt elvető bányai egyházkerületbe. Az uralkodó által
kiadott, a protestáns egyházakat szabályozó pátens elleni küzdelem leírását
fontosnak tarthatta Székács azt hangsúlyozandó, mennyire fontos az egyházi
autonómia. Egyúttal önigazolásul is szánta az esetleges későbbi támadásokkal
szemben, mivel úgy érzékelte 1860-ban, hogy a kormányzat azzal akarta hiteltelenné
tenni személyét, hogy saját hívének próbálta beállítani. Amennyiben ennek a
törekvésnek a későbbiekben írásos bizonyítéka kerülne elő, ez könnyen
kompromittálhatná az akkor már püspök szerzőt.
Székács őszintén bevallja, hogy kezdetben ő is elfogadhatónak tartotta a
pátenst, mert úgy értelmezte, hogy az összehívandó zsinat mondja majd ki a
döntő szót. Mikor Bécsben a minisztériumban, ahol
tanügyi kérdés elintézése miatt járt, felvilágosították, hogy a pátens úgy,
amint van, kötelezően végrehajtandó, mert törvény, akkor határozottan az
elutasítás mellett foglalt állást. Határozottsága végig megmaradt, miközben
emlékiratából is tudjuk, hogy korántsem volt egységes az ellenzők tábora. Egyház-
és köztörténetből egyaránt fontos részletekre derül fény a memoárból, amikor az
egyház világi képviselőinek eltérő álláspontjáról ad számot a szerző. Székács
beszámol a Benedek kormányzóval folytatott megbeszélésekről, majd a pátens
visszavonását követő utórezgésekről. Az egyházi autonómia megőrzéséért vívott
harc sikere után a szerző a pesti evangélikus magyar gyülekezet történetének,
gyarapodásának szánt hosszabb részt. Amint a bevezető tanulmányban Kertész
rámutat, mai szemmel Székácsnak ez a tevékenysége, a „magyarosítás” a leginkább
megkérdőjelezhető. Ám korában, a gyorsan fejlődő és magyarosodó fővárosban
egyáltalán nem feltűnő, hogy a magyar gyülekezet lelkésze szeretné híveinek
számát gyarapítani, s ennek megfelelően befolyásukat növelni a másik két nemzetiséggel,
a némettel és a szlovákkal szemben. Székács a gyarapodást bemutatandó 1838 és
1873 között több évből közli gyülekezete anyakönyvi statisztikai adatait,
hasznos lett volna, ha összehasonlítási alapul, a lábjegyzetben a német és
szlovák gyülekezet hasonló adatait olvashatjuk. Székács ilyen irányú
tevékenységét olvasva hangsúlyozandó, hogy csak békés eszközöket használt, s
ebben az esetben is igaz a mondás: két viszálykodó között a harmadik nevet. A
német és szlovák lelkészek közötti vetélkedés, sokszor pénzkérdésben, a magyar
lelkésznek kedvezett. Székács stólakérdésben a hívekre bízta a fizetés dolgát,
soha nem követelte a stólát, a szegényebb sorsúaknak elengedte. Összességében
úgy ítéli meg, hogy egyáltalán nem járt rosszabbul, mint ha előre kikötötte
volna a díjakat, még ha sokan visszaéltek is nagyvonalúságával. De nemcsak a
magyar pap „olcsósága” miatt vették egyre többen igénybe lelkészi szolgálatait.
Székács a fennálló és a katolikus egyháznak kedvező rendelkezésekkel szemben,
bátran keresztelt, konfirmált, esketett olyanokat, akiket, ha szorosan, a
törvény betűjéhez ragaszkodik, el kellett volna utasítani. Az egyházközség
vezetésében azzal lett népszerű, hogy az eklézsia érdekében még a
tekintélyekkel szemben is fellépett, pl. a gyűlési jegyzőkönyveket szabályosan
vezessék és az minden tanácstag számára betekinthető legyen, vagy Mária
Dorottya főhercegnő, a nádor hitvese, bár sokat köszönhet neki a gyülekezet,
tanárválasztás kérdésében nem illetékes. Sokaknak tetszett Székács tenni
akarása és a tervek kivitelezését is rábízták, ahogy a szerző vallja: „Az
emberek szeretnek beszélni, tanakodni, de dolgozni restek.” Az eredetileg tanárnak
készülő Székács az eklézsia iskoláinak felvirágoztatásában is kivette részét.
Először biztos anyagi alapra helyezték az elemi iskolát és megfelelő tanárok
választásával emelték színvonalát, majd a teljes gimnáziumot építették ki.
Székács jól látta, hogy az iskola amellett, hogy színvonalas oktatást biztosít,
megfelelő eszköz a magyarság, a magyar szellem erősítésében. Székács József püspök visszaemlékezéseiben az olvasó
egyrészt egy tipikus karriertörténettel találkozik: alacsony sorból származás,
pártfogók támogatásával iskoláztatás, kitartó szorgalommal elért jeles tanulmányi
eredmények, magántanítással elért önellátás, házitanítóskodással
gyűjtés külföldi peregrinációs útra, külhoni egyetemek
látogatása. Másrészt a pesti lelkésszé választott Székács élete betekintést ad
az evangélikus egyház reformkori és önkényuralom alatti korszakába sok olyan
információt nyújtva, melyek a hivatalos forrásokból hiányoznak. Mindemellett
élvezetes olvasmány, az emberi kapcsolatok, társadalmi viszonyok, a társasági
érintkezés sokszínűségét a 19. században ismerhetjük meg belőle. (ism.: Szatmári Judit) | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |