11. évfolyam 3.
szám |
Molnár
János: Az aradi állásfoglalás – a magyar-román diplomáciai
kapcsolatok és a „Vasile-dosszié” tükrében. Nagyvárad, Partium
Kiadó, 2008. 89 old. |
Ez a könyv sokoldalú és alapos leírása az erdélyi református
egyház egy alig ismert tiltakozó kezdeményezésének, valamint azoknak a körülményeknek,
amelyek között a tiltakozás megszületett és lezajlott. Az eseményeket az akció
kezdeményezője és cselekvő résztvevője, Molnár János mutatja be, aki 1992 óta a
Debreceni Református Hittudományi egyetem tanára. A történések idején
borossebesi lelkipásztor volt. A szerző a könyv megírásához
gazdag dokumentációt használt fel: gondosan átnézte a korszak magyar-román
kapcsolataira vonatkozó diplomáciai iratokat, megkereste a korabeli (főleg a
magyar) sajtó erre vonatkozó cikkeit, és bőségesen merített azoknak a Tőkés
Lászlóra vonatkozó megfigyelési dossziéknak az anyagából (ez a „László” név
román megfelelője után elnevezett „Vasile-dosszié”), amelyet a hajdani román
állambiztonsági szerv (a szekuritáte; erdélyi rövidítéssel: a szeku) készített,
és amelynek tartalmát Tőkés püspök a saját kérésére 2007-ben végre megismerhette.
Ennek az ismertetőnek az adatait a Molnár János által összegyűjtött és a
kötetébe foglalt anyagból emeltem ki. Az akció előkészületei 1988 nyarán
folytak, egy olyan nemzetközi környezetben, amelyet a gorbacsovi belső reformpolitika
és a két világhatalom közötti kapcsolatok békés irányba fordulása jellemezett,
miközben a Helsinki Értekezlet és annak utókonferenciái az emberi jogok
egyetemes érvényesítését szorgalmazták. Románia az ilyen elvárásokat a
belügyeibe való beavatkozásnak nyilvánította, és a diktatúra keményítésével
válaszolt. Legkirívóbb intézkedéseként Ceauşescu 1988 márciusában meghirdette
az általában csak „falurombolásnak” nevezett országos területrendezési tervet.
Ennek értelmében a 13.000 romániai faluból mintegy hét-nyolcezret megszűnésre
ítéltek. Az eltörölt falvak lakosságát tömbházakból álló úgynevezett agráripari
központokba kívánták költöztetni. Ezzel szétzilálták volna az ott élő
közösségeket, műemlék jellegű épületek tömegét pusztították volna el,
eltüntetve ezáltal az erdélyi múlt számos értékes építészeti tanúját. Az
intézkedések fő célja azonban nyilvánvalóan arra irányult, hogy az említett
változtatásokkal, valamint a lakosság etnikai összekeverése révén gyorsítsák a
nemzeti kisebbségek, mindenekelőtt az erdélyi magyarok mesterséges asszimilációját. A falurombolás terve ellen
világszerte tiltakoztak, de a legnagyobb felháborodást Magyarországon váltotta
ki. A két ország között eleve rossz volt a viszony, már csak azért is, mert a
Kádár és Ceauşescu 1977-es találkozójának megegyezéseit – a debreceni román és
a kolozsvári magyar konzulátus megnyitását leszámítva – a bukaresti politikusok
szabályosan elszabotálták. Kapcsolatukat még jobban megterhelte, hogy a magyar
politikusok egy része a gorbacsovi nyitottság (glasznoszty) hatására
szabadabban kezdett beszélni, a sajtó pedig írni a magyar nemzeti érdekekről és
a két ország közötti nézeteltérésekről. A legfontosabb vitatémákat a
történelemszemlélet különbségei, a nemzetiségi kérdés romániai megoldatlansága,
az állampolgárok utazásának ottani korlátozott volta, az utóbbi időben tőlük
Magyarországra érkező politikai menekültek kérdései képezték. Romániát a nyílt
beszédnek ez a módja és tartalma irritálta; ők az ország lakossága előtt
igyekeztek ezeket a problémákat nemlétezőként feltüntetni. Ehhez társult aztán
az erdélyi magyaroknak ipari „komplexumokba” való erőszakos áttelepítése tervének
a híre. A romániai falvak lerombolása
elleni tiltakozás csúcspontja az 1988. június 27-i budapesti fáklyás tüntetés
volt. A több tízezernyi tömeg fegyelmezetten vonult a román nagykövetséghez,
hogy ott a szervezők egy tiltakozó nyilatkozatot adjanak át. A román vezetés
szerint a magyar kormánynak be kellett volna tiltania ezt a tüntetést. Megtorlásként
másnap Bukarestben közölték a magyar nagykövettel, hogy a kolozsvári magyar
konzulátust azonnali hatállyal bezárják, és annak teljes személyzete negyvennyolc
órán belül köteles elhagyni az országot. (A debreceni román konzulátust már
megnyitása után öt évvel, vagyis 1985-ben minden indoklás nélkül
megszüntették.) Ettől kezdve a román határőrök a Romániába beutazni kívánó
magyarokat tömegesen küldték vissza, és átkutatták a magyar diplomatákat, a
diplomáciai levelezést is. Ekkor már – május végétől – Grósz Károly volt az MSZMP főtitkára. Ő többször is
készségét nyilvánította a Ceauşescuval való találkozásra, míg végül augusztus
végén megkapta az óhajtott lehetőséget. Mind a meghívás módja, mind a végül
1988. augusztus 28-án Aradon lebonyolított találkozó megszervezése több, a
magyar félre nézve megalázó momentumot tartalmazott. A románok ugyanakkor a két
legfontosabb aktuális kérdésről: a településrendezésnek nevezett
falurombolásról, valamint a kolozsvári magyar konzulátusról nem voltak
hajlandók tárgyalni. A találkozó a két ország kapcsolatán lényegében nem
változtatott. Ebben a politikai keretben
született az Erdélyi Református Egyháznak a falurombolással kapcsolatos
állásfoglalása. Molnár János, e könyv szerzője a falurombolás elleni közös
egyházi fellépésről írt tervezetét 1988 júniusában mutatta meg Tőkés Lászlónak,
akit nem sokkal azelőtt neveztek ki temesvári segédlelkésznek, így mindketten
ugyanahhoz a református egyházmegyéhez tartoztak. Tőkés messzemenően
egyetértett a kezdeményezéssel, és a maga kiegészítéseivel megkísérelte a
szöveget eljuttatni mind a tizenhárom egyházmegyéhez. A közvetítésben
megbízható, illetve annak vélt emberek segítségét igénybe véve azt szorgalmazta,
hogy a szeptember eleji egyházmegyei gyűlések résztvevői a javaslatot szavazzák
meg, majd juttassák el a két református püspöknek. A tervezet javasolta a két
református egyházkerület vezetőinek, hogy amennyiben a pusztítás
elkerülhetetlen, vegyék fel a kapcsolatot valamennyi elismert felekezettel és
közös fellépéssel kíséreljék meg mérsékelni az állami szervek által
végrehajtani szándékozott „területrendezési” akciónak közösségi, társadalmi,
gazdasági, etnikai, valamint a vallási életet érintő lehetséges kártételeit. A
javaslat megfogalmazta azokat a szempontokat, amelyeket jogos céljaik érdekében
az egyházaknak érvényesíteniük kell. Molnár János és Tőkés László kétségtelennek
tartották (már csak azért is, mert néhány évvel korábban köztudottan maguk is
közölték az Ellenpontok című
szamizdat folyóiratban), hogy a román állambiztonsági szervek kiemelt
figyelmének „örvendenek”, ezért attól tartottak, hogy ezek megneszelhetik az
újabb akcióra való készülődésüket, beavatkoznak és megakadályozzák azt. Mivel
azonban erre semmi jel nem utalt, úgy vélték, hogy készülődésük elkerülte a
szeku figyelmét. Csak amikor 2007-ben Tőkés László megkaphatta a róla szóló
megfigyelési dossziékat, derült ki, hogy valójában minden lépésükről tudtak, de
csak közvetett módon, az egyházi vezetés és főleg beépített ügynökeik révén,
közvetlen beavatkozás nélkül igyekeztek befolyásolni a fejleményeket. Szekus
ügynök volt az a lelkész is, akiben Tőkés a legjobban megbízott, és aki reménye
szerint fontos szerepet játszott volna a szervezésben. Ez azonban a gyűlésen
való felolvasás előkészítése helyett mindjárt a szervekhez vitte el a beadvány
tervezetét. A szöveg végül csak a Temesvári
Református Egyházmegye Lelkészi Közösségének szeptember 6-án Aradon tartott ún.
adminisztratív gyűlésén hangzott el Molnár János felolvasásában. Ezt a
résztvevők megvitatták, és hozzászólásaik alapján egy kétpontos függelékkel
egészítették ki. A négy tartózkodással megszavazott beadványt Tőkés László
másnap adta le az aradi esperességen. Az esetről akkor a Szabad Európa Rádió is
beszámolt. Tapasztalataik és az általános
politikai légkör alapján a szervezők arra számítottak, hogy az állambiztonsági
szervek számon kérik majd rajtuk, amit cselekedtek. De
mindössze annyi történt, hogy Tőkés László, Molnár János és Béres János
lelkészeket berendelték a váradi püspökségre, ahol kihallgatták őket, majd
írásbeli intést kaptak a püspöktől. Úgy látszik, a szekuritáte megelégedett a
folyamat nyomon követésével, majd a résztvevők további megfigyelésével, de nem
akart politikai ügyet kreálni az esetből. Az aradi egyházi tiltakozás[1]
végül is ismeretlen maradt, mint ahogy méltatlanul keveset említették a
temesvári felkelés történetét vagy a korábbi Ellenpontok-ügyet. Egészen különös, hogy a romániai magyar
ellenállási kísérletek alig kaptak nyilvánosságot, még kevésbé került sor valódi
kiértékelésükre. A könyv szerzője végigveszi az elhallgatások valószínű okait.
Az aradi nyilatkozat esetében ez szerinte mindenekelőtt a kor szekularizált
szemléletében keresendő, amely az egyházakat és tevékenységüket nem becsüli értékükön.
A SZER román nyelvű adásának hallgatása az Ellenpontokról
nemzeti elfogultságra vezethető vissza. A temesvári eseményeknek a bukaresti
eseményekhez viszonyított időbeni elsőbbségéről pedig a román nemzeti
mítoszgyártók igyekeztek megfeledkezni. (Ezen a téves és hiányos képen azért
kedvezően módosított a forradalmi emlékévnek e könyv megjelenése után, 2009
decemberében, vagyis a huszadik évfordulóra megrendezett temesvári műsora.) (Ismerteti: Tóth Károly Antal) Jegyzetek [1] Felhívjuk a figyelmet arra, hogy az 1988-as aradi
dokumentum szövege megtalálható még: Tőkés
László: Temesvár ostroma, 1989.
Bp., 1990. 10-13. p.; Molnár János:
A Nagyváradi (Királyhágómelléki) Református egyházkerület története, 1944-1989. Nagyvárad, 2001. 463-465. p.; Erdély
Ma. Dokumentumok. Online:
http://erdely.ma – 2010. június. | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |