Ez a tanulmány a Bethlen Miklós emlékiratát vizsgáló PhD-értekezésem egyik fejezete, következésképp a gondolatmenet teljes áttekintése érdekében, kénytelen vagyok, más Bethlen-tárgyú publikációimra is hivatkozni. Értekezésem célja, hogy egy textus-kontextus reláció mentén a 17. század puritánus szövegei (kegyességi irodalom) felől olvassa újra az emlékiratot. Módszertanilag a New historicism, illetve a kulturális és történeti antropológia eljárásaira hagyatkozom. Jelen dolgozat végleges szövegváltozatának kialakításáért köszönettel tartozom témavezetőmnek Imre Mihálynak, illetve Bitskey Istvánnak, aki nemcsak véleményezte a szöveget, hanem lehetővé tette a tanulmány nyilvános vitáját és megbeszélését az általa vezetett doktori program keretén belül. (A Szerző)

Ha az aktuális önéletírás-kutatások fő kérdésirányait szemléljük, szembeötlő az az általános kétely, amely a megbízható definíciók hiányából adódik. Ezért a pragmatikus szemléletű megközelítések (beszédaktus, retorika, morál), továbbá az identitásnak és a reprezentációnak pl. a narratológiai sajátosságai mind e megválaszolási képtelenség és kérdezői kétely körül gravitálnak, és nem jut(hat)nak el az önéletírás meghatározásáig. A kutatás ugyanakkor történeti vonatkozásban sem jutott konszenzusra, megválaszolásra váró kérdés, hogy például Szent Ágoston vagy Rousseau óta létezik-e az önéletírás.[1] Igen nagy hangsúlyt kap e diskurzuson belül a műfajiság problémája, pontosabban ennek definiálási képtelensége. Bethlen Miklós esetében, újkori szövegről lévén szó, ahol a retorikai iskolázottság az énről való beszéd kulturális mintáit jelentősen szabályozza, műfaji definíció gyanánt hagyatkozhatunk arra a retorikai argumentációs sorra (argumenta a persona)[2], amely az antikvitás óta a leírás (descriptio) retorikai kompetenciájára épít.

Olvasatomban az autobiográfia (elsősorban Bethlen szövegére, illetve más, kizárólag 16-18. századi szövegekre gondolok) alárendelődik az én-performanciának,[3] azaz annak az emberi magatartásnak, amely egy több szerepkörből megkonstruálódó komplex identitás performálását teszi lehetővé. Vagyis arra a folyamatra gondolok, amelynek során - esetünkben - az újkor embere társadalmi pozíciója, az élete során elsajátított kulturális tudás (kódok, normák, konvenciók, minták, sztenderdek, sztereotípiák) segítségével különféle életszituációkban (szubjektív valóságban), különféle, a helyzetnek megfelelő, kulturálisan a normalitás elve felől előírt szerepek performálásával (re)prezentálja, „önmagát”, identitását.[4] A hangsúlyt az identitás performálására helyezném, aminek kulturálisan kimunkált, gyakran preskriptív módon működő szabályai, tipológiái vannak a korszakban, elég itt például azokra a kézikönyvekre utalni, amelyek például az udvari ember magatartását szabályozzák. De nem képeznek ez alól kivételt a retorikák sem, amelyek az újkorban bizonyos élethelyzeteknek, kommunikációs szituációknak, állapotoknak (temetés, megemlékezés, lánykérés, házasság stb.) írják elő a megfelelő, tehát a normális nyelvi és nem csak nyelvi magatartást (szerepperformálást). Ugyanígy a puritánusok körében népszerű életvezetési könyvek (conduct bookok) nemcsak a vallásosság megélését, hanem a vallásos, tehát kegyes mivolt, identitás megfelelő, azaz kulturális-társadalmi elvárásoknak eleget tevő performálást is lehetővé tették.[5] Ugyanis ez a szerepperformálás nemcsak nyelvi eszközökre hagyatkozik, hanem életmódból, társadalmi pozícióból adódóan igénybe veszi a megfelelő kultúra, illetve társadalmi rend reprezentációs lehetőségeit, kulturálisan rögzített törvényszerűségeit.[6] Ráadásul, ha ezt az én-performálást reprezentációként kezeljük, és a nyilvánosság, a hatalom, a különféle tradíciók viszonylatába pozícionáljuk, könnyen beláthatóvá válik az a rendkívüli szerepgazdagság, illetve az a rendkívül bonyolult szabályrendszer, amely rang, tekintély, presztízs, származás, anyagi helyzet stb. függvényében lehetővé tette vagy éppenséggel meggátolta e szerepek mint (kvázi)identitások felvállalását, performálását.

Ez az én-performancia egy kulturálisan és társadalmilag konstituált valóságdefinícióval operál, hiszen ez magyarázza bizonyos szerepkörök felvállalását és/vagy elutasítását.[7] Ugyanígy az identitásban, egy olyan elsajátítható kulturális „terméket” kell felfedeznünk, amely nem eleve adott, és történetileg, kulturális és társadalmi hatások következtében alakult ki, illetve további evolúciónak néz elébe.[8]

Mindezen elméleti fejtegetéseknek egyfajta összefoglalását és továbbgondolását adja a New Historicism alapítójának, Stephen Greenblattnek a könyve,[9] amelynek címe: Renaissance Self-fashioning from More to Shakespeare. Greenblatt vállalkozása alapvetően az Erzsébet-kori angol irodalom szövegeinek olyan kontextuális értelmezése, amely elsősorban a self-fashioning, fordításomban én(re)prezentáció folyamatait igyekszik regisztrálni, értelmezni. Vagyis azokat a kontextus (kultúra, irodalom, társadalom) által felajánlott, kulturálisan forgalmazott szereptipológiákat keresi vissza a szövegekben, amelyek a vizsgált művekben az énségről szóló beszédet artikulálják. Látványos példáit adja ezáltal annak a színjátszásnak, alakoskodásnak, végső soron én-performanciának,[10] amely nemcsak az Erzsébet-kori színházban, hanem a társadalmi nyilvánosságban vagy a magánéletben, vagyis a kultúrában és annak termékeiben, például az irodalmi műalkotásokban dívott. Greenblatt egy geertziánus kultúrafogalomra hagyatkozva hangsúlyozza, hogy a kultúra nemcsak magatartásmodelleket (behaviour patterns) tartalmaz, hanem a magatartást szabályozó kontrollmechanizmusok egész sorozatát (a set of control mechanisms) aktivizálja az emberi magatartás szabályozására. Ezek az antropológiai indíttatású megfontolások vezetnek el a kulturális poétika gondolatához, amely azt az általam is követett módszertani szabályt érvényesíti, amely a kontextuális szövegértés-értelmezés jellegzetes eljárásaiban körvonalazódik.[11]

A Greenblatt és iskolája (New Historicism) által ajánlott módszertani és szöveginterpretációs eljárások a reneszánszkutatásban már magyar nyelven is hozzáférhető eredményeket szültek.[12] Ez annál is inkább érthető, mert Greenblatt és iskolája nemcsak módszertanilag hozott jelentős eredményeket (forráskutatás), hanem, bár ez néha kritikaként hangzik el, ez a szöveginterpretáció elsősorban a régiség szövegeinek értelmezésekor tűnik kivételesen eredményesnek.[13] Ha a reprezentáció kérdéskörét 16-17. századi magyar állapotokra transzponáljuk, fontos megjelölni, hogy például a reprezentáció és hatalom relációjának tipikus megnyilvánulását, a politikai reprezentációt illetően a magyar kultúra nem rendelkezik azzal a kiforrott reprezentációs szisztémával, ennek metafora- és szimbólumrendszerével, amelyet a nyugati államok magukénak mondhatnak. Ennek ellenére a nyilvánosság, közvélemény, propaganda szintén jelentőséggel bír, és noha eltérő reprezentációs modelleket tesz lehetővé, ezek működése sok tekintetben a nyugat-európaiakéhoz hasonló.[14]

Ha a magánélet, tehát az intim szféra reprezentációs sajátosságait igyekszünk számba venni, akkor a magyar viszonyokról, különösen az arisztokrácia életmódját, életvitelét illetően újra azt észlelhetjük, mint amit a politikai reprezentáció esetében: az életvitelbeli különbségek ellenére is gyakran azonos reprezentációs igények, kulturálisan beidegzett eljárások léteznek és hatnak. Például a Jürgen von Kruedener által institucionalizált fogyasztási kényszernek[15] nevezett jelenség a magyarországi és erdélyi arisztokrácia életvitelében is beazonosítható. Visszaigazolják ezt nemcsak a művelődéstörténeti kutatások,[16] hanem például a korszakban keletkezett arisztokrata szerzőségű emlékiratok, levelezések is.[17]

Ha a reprezentáció kérdésköre felől közelítjük meg Bethlen életművét, akkor hamar beláthatóvá válik az, hogy az ő életében is a nyilvánosságmodellek, különösen a hatalommal kapcsolatos privát és nem-privát felelősségvállalásai, akárcsak kora 17-18. századi arisztokratái esetében látványos én-performanciával társul. Az arisztokrata életmód, a politikai feladatvállalás és életének váratlan fordulatai (politikusi sikerei, kitüntetései, utazásai, majd fogság, politikai kegyvesztettség), amihez nem mindennapi műveltség és politikai tájékozottság társul, lehetővé teszik számára, hogy én-performálásának textuális reprezentációt (levelezés, röpiratok, emlékiratok) is biztosítson, akárcsak kora legnagyobb szerzői.[18]

Az énség performálása (self-fashioning értelemben) az identitás mint konstruktum koncepcióját implikálja. Greenblatt könyvében a szerepkörök felvállalása által új identitás(ok) megvalósíthatóságáról beszél (achived identity) vagy éppenséggel egy korábbi identitás megszüntetéséről, az énség felfüggesztéséről (self-cancellation).[19] Ez a folyamat Bethlen Miklós én-performálásától egyáltalán nem áll távol, sőt a szakirodalomban is történt utalás már ebbe az irányba. Jankovics József, az Önéletírás és történeti hitelesség címmel tárgyalja többek közt nemcsak a művészet és valóság viszonyát, hanem az identitás megkonstruálását is némiképp, mikor az „én-ontológia” koncepcióját konfrontálja a bethleni életmű énségre vonatkozó textusaival.[20] A továbbiakban arra vállalkozom, hogy az én-performancia folyamatát leírjam, és elemezzem Bethlen Miklós emlékiratában.[21] Stephen Greenblatt koncepciójára (self-fashioning) támaszkodva, és az általa alapított iskola módszertani elveit szem előtt tartva (textus-kontextus reláció) szándékszom bemutatni, hogy az emlékiratban a puritanizmus mint elsődleges kontextus[22] milyen szerepköröket, identitásokat kínál, és hogyan szabályozza és teszi lehetővé az én-performancia textuális megvalósulásait, illetve e komplex identitás létrejöttét.

A puritanizmus szerepkörei Bethlen Miklós énreprezentációiban

A privatus és publicus nyilvánosságmodellek reprezentációs sajátosságai

Figyelembe véve azt a metahistóriai konklúziót, miszerint a történeti reprezentáció két narrációtípus (privatus és publicus) mentén szerveződik, könnyen adódna a jogos feltételezés, miszerint az énség reprezentációja is e két elv jegyében valósul meg. Noha ezt a két narrációtípust, a privatust (magán)élettörténetként, a publicust kortörténetként fordíthatjuk, és ezek többé-kevésbé kiegyensúlyozva, együttesen teremtik meg az emlékirat elbeszélését, narrációját, az énreprezentáció szintjén jelentős módosulásokkal szembesülünk. Ha a privatus/publicus párosban kétfajta nyilvánossági modellt azonosítunk be, amelyek a magánélet, illetve a közélet reprezentációs terét és kulturálisan elsajátítható, performálható magatartásmintáit, szerepköreit szabályozzák, szembeötlő, hogy a publicus nyilvánossága artikulálta énreprezentációk változatosabb és nagyobb számú szerepeket aktivizálnak, mint a privatus nyilvánosságmodellé.[23] Egy rendkívül izgalmas paradoxonja ez az emlékiratnak, hiszen Bethlen maga erőteljesen hangsúlyozza beszámolójának „privát” jellegét, amely elsősorban családi „ususra”[24] készült, noha a szöveg publikussá tétele ellen feltűnően nem tiltakozik. Bár emlékirata főcímzetteiként második feleségét, Rhédey Júliát és fiát, Bethlen Józsefet jelöli meg, hozzájuk való, a privatus nyilvánosságmodell által artikulált énreprezentációkon keresztül megvalósuló viszonyát még csak annyira sem dolgozza ki, mint levelezésében. Annak ellenére, hogy családtagjaival folytatott levelezésére is – különösen a bécsi fogság éveiben – sokkal inkább az öreges feddés és dohogás[25] jellemző, az énreprezentáció bizonyos, főleg a szignaturákban felvillanó szerepek performálása révén történik. Felesége számára írt leveleiben gyakran nevezi magát „tőkélletes Férj”-nek, Józsefhez írt leveleit rendszerint az „Édes Atyád” szignatúrával zárja. Jankovics József Bethlen Miklós levélírói stílusára vonatkozó megállapítása, miszerint a Teleki Mihály halála (1690) utáni leveleiből kimaradnak a korábbi stílusbravúrok, és csupán a tragédiák (a fogság gyötrelmei, felesége halála stb.) hozzák felszínre az írót,[26] az Énreprezentáció textuális megvalósulásainak nyelvi változatosságára és választékosságára is érvényes kijelentés. Például közvetlenül a felesége halála után kelt, fiának, Józsefnek címzett első két levelében a szignatúra már: Édes keseredett Atjad, illetve Édes keserves Atyad.[27]

Ha csak illusztráció gyanánt utalunk a levelezésre, bevonva a nem családtagoknak írt leveleket is, hamar kiderül, hogy Bethlen könnyedén és főként találóan alkalmazza[28] az én-performancia mint self-fashioning megkövetelte identitásmintákat, szerepköröket. Jellemző, hogy ezek a szerepek mind a korszak kultúrájában, életvitelében és társadalmi berendezkedésében fellelhető, divatban (in fashion) és forgalomban lévő szerepek.

Az 1666. szeptember 22-én kelt, Wesselényi Ferenc nádornak írt levelében úgy utal önmagára, mint „…Artatlan szegheny tanulni igyekező és szerencsémet keresö Iffiu leghény.”[29] Noha ez a peregrinusi identitás, mint achieved identity, ezúttal talán szándékolt megtévesztés, és sokkal inkább politikai manőverezést takar, mintsem peregrinusi stúdiumokat, vitathatatlan, hogy a levél feltételezte élethelyzetben, a címzett személye és jelentősége által is megszabott fiktív szerepkör performálását tárja előnkbe. De ugyanígy működik ez a szerepvállalás akkor is, ha nem országos dolgok tétje felől meghatározott a szituáció, amit a következő levél villant föl. Az 1671. február 18-án kelt, Bánffy Dénesnek írt levél ezúttal nem is annyira a Bethlen által személyesen performált újabb szerepkörre enged rálátást, hanem azokra a kulturális sztereotípiákra, esetünkben identitásmintákra, amelyek az erdélyi arisztokrácia mint csoport által felvállalt valóságon belül az identitás reprezentációját meghatározzák és szabályozzák. A levél egy bizonyos indiszkréció kellemetlen következménye, ami Bánffy Dénesnek és Bethlen Miklósnak is az udvarral való viszonyát érintette.[30] A fejedelemasszony neheztelését azt váltotta ki, hogy Behlen állítólag Bánffyt lebeszélte az udvarba menésről, és ezt maga Bánffy Dénes közölte levélben az udvarral. Ezt igyekszik cáfolni Bethlen Miklós, állítván, hogy ő ilyent nem tett, következésképp levélben szólítja fel Bánffyt az igaztalan vád visszavonására az ügy rendezése érdekében: „…bizony kglmed Cavalieri tiszti aszt kévánnya söt az kglmed lelke ismeretiys aszt dictallya, hogy az mit kgd miatt meltatlan szenvedek abbol magha mentsen ki (…) Kglmed szerentsetlen szolgaia Bethlen Miklos”[31]. Bethlen terminus technicusa a „cavalieri tiszt” nemcsak a gentleman, úriember magatartás szinonímája, hanem utalás egy, a 17. századi erdélyi főúri énreprezentációt meghatározó identitásmintára, a lovagi szerepkörre, amely ezúttal nem a militáris erények, hanem sokkal inkább az udvariság és a rendi nyilvánosságmodellek által megszabott normalitás, mintsem a magatartás, szerep-performálás princípiuma[32] felől releváns.

Ha a magánlevelezésre összpontosítunk, különösen az első házasságának idejéből könnyen találhatni újabb példákat, amelyek a fenti paradoxont igazolják, hogy az elsősorban családi, tehát belső „használatra” szánt emlékirat a privatus nyilvánosságmodellje felől korántsem teremti meg azt a felfokozott intenzitású intimitást, amit elvárhatnánk, illetve az énreprezentáció vonatkozásában a levelezés több és változatosabb szereplehetőségekkel operál, mint az emlékirat.[33] Ennek magyarázata a reprezentációk tétje felől érthető meg. Naivitás lenne az tételezni, hogy az énség textuális reprezentációja ne artikulálódna a személyes presztízs, politikai érdek, élethelyzetek diktálta kényszerek felől (is). Bethlen esetében sem mellékes, hogy Eszéken, Bécsben, fogságban készül az emlékirat. Ha a reprezentációkat úgy (is) tekintjük, mint a hatalomhoz való viszony vagy e viszony legitimizálása, magyarázata, érthetőbbé válik az énreprezentáció látszólagos „paradoxona”. A privatus nyilvánosságmodell felől artikulált szerepek a legkevésbé implikálnak olyan országos tétű, a közzösséget is implikáló felelősségeket, amelyek esetleg utólagos magyarázatra szorulnának a nem családtagok, az aktuális hatalom (pl. Bécs) vagy esetleg az utókor szemében. A publicus nyilvánosságmodell felől artikulált szerepkörök érthető módon nagyobb számú és változatosabb mintái azt az előzményekkel és következményekkel telített komplex kapcsolatot magyarázzák, legitimálják, amelynek során Bethlen Miklós erdélyi főnemesként, politikusként, kancellárként a hatalomban részesül. Ez a hatalommal való (vissza)élés[34] minden privilégiumával és felelősségével már egy olyan viszonyt implikál, amely bizonyos élethelyzetekben - Bethlen esetében a politikai per - igenis magyarázatra, tisztázásra szorul. Ennek pedig egyenes következménye, hogy a megszövegesített élettörténet, amely ebből a vonatkozásból legalább annyira magyarázat, védekezés (apologia)[35], mint vallomás (confessio), ezt a hatalomhoz való viszonyt, bizonyos - valószínűleg nem teljesen megalapozatlan - vádak ellenében tisztázza. A tét nem csekély, noha Bethlen sztoikus fenséggel utasítja el a hírnév jelentőségét, hiszen számára sem mindegy, hogy az utókor miként ítéli meg őt vagy családját.[36] Következésképp megállapítható, hogy az énreprezentációknak a publicus nyilvánosságmodell felől történő változatosabb és nagyobb számú szerepmintái elsősorban annak tudhatók be, hogy miközben Bethlen magánemberi identitása, státusa szerepköreit (férj, apa, családfő, kegyes ember) tekintve nem diszkreditált, addig a közéletben betöltött hivatása kreálta identitása igencsak kompromittált. (Ne feledjük, kancellári minőségben vádolják meg felségárulással!) Az énreprezentációs eljárások ezt a megbomlott egyensúlyt hivatottak helyreállítani a publicus és privatus nyilvánosságmodellek felől kompenzatorikus célzatossággal artikulált szerepek révén.

A puritánus kontextus artikulálta szerepkörök jelenléte az én-performanciában (self-fashioning)

Annak érdekében, hogy az én-performancia (self-fashioning) láthatóvá, leírhatóvá váljék, a nyilvánosságmodellek számbavételén kívül fontosnak ígérkezik azoknak a kontextus által megkreált szerepköröknek a számbavétele, amelyek egy sor kulturálisan működtetett szabály, kontrollmechanizmus mentén teszik lehetővé a szerepkörök textuális (fel)használását az énreprezentáció folyamatában. A puritanizmus mint elsődleges kontextus által ajánlott szerepkörök megléte és hatása, túl egy antropológiai típusú tudományos magyarázaton,[37] olvasatomban azzal függ össze, hogy a puritánus kegyességi irodalom a megfelelő hatalmi diskurzusok (média) által jelentősen meghatározta a korabeli Erdély és Magyarország vallásos kultúráját. Következésképp a puritanizmusban egy olyan kulturális narratívát azonosíthatunk be, amely nemcsak a „nemzeti múlt” nagyelbeszélését artikulálta jellegzetesen protestáns történelemteológiai koncepciók alapján, hanem a mindennapi élet, a magán és publikus reprezentációk, erkölcsi normák, értékrendek és sztereotípiák összefüggő életviteli keretbe való szervezését is lehetővé tette. Ugyanis a puritanizmus irodalmának jellegzetes alkotásai, az életvezetési könyvek, imádságok és prédikációk, homiletikai művek a személyesen és közösségileg megélhető kegyesség és keresztényi életmód szabályain túlmenően követendő magatartásmintákat is megjelölnek, gyakran bibliai alakokra történő utalással, vagy éppenséggel kortárs személyek előtérbe állításával.[38] Ennek szakirodalmi visszhangja is van: Molnár Attila szociológiai típusú megközelítése, bár más perspektívákat céloz meg, többek közt arra vállalkozik, hogy a 17. századi magyar kálvinista vallásosság típusait vegye számba a megtalálható források (pl. főúri emlékiratok) alapján.[39] Vizsgálódásainak számomra leghasznosabb konklúziói azok, amelyek során rámutat arra, hogy a vallásosság valamilyen megcélzott minta, szerep imitálásával megy végbe, tehát reprezentációkra, nyelvi, textuális és nem-textuális reprezentációk rendszerére vezethető vissza.[40] Bethlen Miklós vallásosságát értékelve megállapítja, hogy ez elmozdul a homo religiosustól a retorikus szintre, továbbá Bethlen világnézetét és vallásosságát is betanultnak ítéli meg.[41] E megállapítások felől ragadható meg az a legelső szerepkör, amely lehetővé teszi majd az identitás komplex kibontását, illetve további újabb szerepek alkalmazása révén az én-performancia (self-fashioning) működését. Ez pedig nem más, mint az a „vágyott én”, amely Bethlen emlékiratát mélyen átszövi, sőt leveleiben is megmutatkozik, a kiválaszott ember – a kor szóhasználatában fogadott fiú –, tehát maga a homo religiosus, akinek a személyesen megélt kegyességére vonatkozó kijelentései e kijelentéseket igazoló tettekkel esnek egybe.

Az üdvözülés bizonysága (ceritudo salutis), illetve Bethlennek a predestináció iránti attitűdje egyértelműen jelzik, hogy ezt a par excellence puritánus szövegek által forgalmazott kegyes ember, fogadott fiú szerepkört mint a via salutis[42] folyamat egyik stádiumát mennyire beépíti identitásába: „…engemet világ fundamentomának felvettetése előtt az Úr Jézus Krisztusban ingyen kegyelmedből választál a szent, fegyhetetlen és azután az örök életre (…) a keresztségben szerelmetes Fiad vérével kimosál minden bűneimből, fiaddá fogadál és a te házad cselédi közé beállítottál.”[43] Ez a megállapítás egy, a kontextus szolgáltatta teológiai érvre vezethető vissza, hiszen Tholnai Mihály a „választottakról” értekezve ugyanezt állapítja meg: „Az választottak, hány tekintetek alatt mondhatnak Isten fiainak? Felelet: Három kiváltképpen való tekintetek alatt: 1. Az örök időktől fogván való el-választásra nézve… Miképpen választott minket ő benne, tudni-illik, a’ Christusban, minek előtte ez világnak fundamentomi felvettetének.”[44]

Ez a szerepkör mindkét nyilvánosságmodell irányába szereplehetőségeket, elérhető identitásokat (achieved identity)kínál, hiszen amikor Bethlen homo religiosusként saját házanépéért könyörög,[45] akkor az impikált, igaz, sokkal inkább odaértendő, mintsem egyértelműen kidolgozott szerepek a kegyes apa, a családfenntartó, az erkölcsös férj szereplehetőségeit közelítik meg. Ezzel ellentétben, a már tárgyalt megfontolásokból, Bethlen sokkal egyértelműbb és változatosabb szerepmintákat dolgoz fel, amikor a publicus nyilvánosságmodell perspektívája és relevanciája felől performálja homo religiosus szerepét. Az énreprezentáció olyan sajátos attribútumokkal telíti az énről szóló beszéd diskurzusát, amelyeket nemcsak az aktuális szerep (fogadott fiú / homo religiosus) követel meg, hanem a felvállalandó szerepek, tehát az én-performancia, a self-fashionig folyamata feltételez.[46]

A legfontosabb jellegzetessége ennek a szerepnek a bibliás jelleg. A bibliai citátumokkal telített szöveg ebben a változatban gyakran expliciten is felvállalja az identifikációt Jób exemplum értékű alakjával, hiszen a Jób-történet mint élettörténet is remekül applikálható Bethlen Miklós megpróbáltatásokkal teli életére, ráadásul a végkifejlet moralizáló tanulsága, miszerint a feltétlen Isten iránti engedelmesség és a belenyugvás az isteni döntések igazságába, példaértkű a protestáns predestináción iskolázott bethleni létszemlélet számára. Ezt a neosztoikus constantiára is emlékeztető belenyugvást Bethlen olyannyira következetesen életének csapásaihoz kapcsolja, hogy az elbeszélt szerencsétlenségek szinte refrénszerű, állandóan ismétlődő szólama lesz a szerepkörtől elválaszthatatlan kijelentés:[47] „Te tudod. Igaz vagy Uram, tied a dücsőség.”[48] Rokonainak, sőt gyerekeinek elvesztésekor ugyanazzal a rendületlen belenyugvással nyugtázza: „Elvette isten az én atyámfiait, ihol két esztendő alatt ugyan rakásra, halomba vágá az Isten az én famíliámnak szép zöldellő cédrusit az ő virágzó üdejekben, de hallgass én nyelvem, hallgass én lelkem! Úgy tetszett Istennek, úgy volt őnéki dücsőséges… ”[49]

Bethlen én-performanciájának ez a sajátossága, hogy Jób alakjában egyfajta prototípust jelöl meg, amely a homo religiosus és implicit módon a kiválasztott, az üdvözülés bizonyságát magáénak tudó ember típusát és szerepét teszi hozzáférhetővé, csak a már jelzett textus–kontextus reláció felől érthető meg. Egyáltalán nem véletlen, hogy Bethlen választása pontosan Jóbra esik, hiszen ő „csak betartja” azt az utasítást, amit a puritánus prédikátor Báthori így fogalmaz meg: „Mivel sokak az igazak nyomorúságai solt. 34 ezért ha az isten tégedet magad személyében, szerelmesidben, es javaidban meglátogatván mint az szenteket és Jobot személyében, szerelmesiben és javaiban meglátogatta vala: légy tsendes és békességes tűrő mint Job.”[50] Ezt a jellegzetesen jóbi magatartást a szerepkör indokolja, amely a hívő feltétlen engedelmességén, bűnös mivoltának tudatosításán, Isten iránti alázatán keresztül valósul meg. Egy olyan kulturálisan megkreált identitásminta ez, amely preskriptív módon működik a 17. században minden olyan szituációban, ahol Isten igazságos csapásai következtében szenvedni kell: „Az illyen állapotokban az igaz Hivec, nem annyira az kemény csapásokon gyötric lelkeket, mint azon hogy vétkeztek Isten ellen.”[51]

A homo religiosus szerepkör más jelentős attribútumai, amelyek újabb szerepkörök performálását teszik lehetővé az Énreprezentáció számára, a kiválasztottság tudatával (certitudo salutis), illetve félreérthetetlen jeleivel függenek össze. Bethlen rendkívüli fontosságot taulajdonított álmainak, látomásainak, sőt jövendöléseinek is. Noha ezekre már történt utalás, amikor az emlékiratban a történeti tudat működését elemeztem, fontos kiemelni a self-fashioning folyamatban megmutatkozó funkcióit is. A kiválasztottság tudata és jelei, különösen a publicus nyilvánosságmodell felől, a rendkívüliséget, az isteni terv részeként, eszközeként létező-cselekvő emberi nagyszerűséget hivatott reprezentálni ezen a szerepen belül. A kontextus ismét kulcsokat adhat e szerepkör megértésehez, ugyanis ez a 17. század a protestáns mártírok, szentek, a kiváló tagjai révén vitézkedő anyaszentegyház százada. Ráadásul ott van a nagy tét, az emberi, arisztokrata, politikusi mivoltában megalázott, diszkreditált emberről bebizonyítani, hogy mégsem a leglatrabb ember Erdélyben. Hogy az élettörénet minduntalan relevánsként jeleníti meg azt, hogy Bethlen álmai, látomásai révén hogyan látja előre, sőt jövendöli meg a maga, de főként Erdély sorsát,[52] nemcsak a homo religiosus szerepkör kiteljesítéséhez vezet, hanem megelőlegezi a mártír, próféta szerepkörök alkalmazását a self-fashioning folyamatában.

A második jelentős szerepkör, amit Bethlen az Énreprezentáció folyamatában hangsúlyosként jelöl meg, egy olyan gondolattal fonódik egybe, amely kora protestáns szellemiségében meghatározó jelentőségű.. Ez a gondolat a magánérdek és a közösségi érdek viszonya, a privatus és publicus íme egy újabb alkalmazása, újabb jelentéssel való felruházása. Bethlen noha sikeresen gazdálkodott, ezt a tevékenységet nem a nyugat-európai kapitalizmus írott és íratlan törvényei alapján végezte, hanem az erdélyi arisztokráciához hasonlóan a spekulációra alapozva.[53] Vagyis célja nem az volt, hogy hosszú távon jövedelmező vállalkozásokat folytasson, hanem a spekuláció diktálta vásárlási-eladási stratégiára alapozva azonnal jusson többé-kevésbé jelentős jövedelemhez. Ennek ellenére főúri társai és kortársai irigységét is kiváltotta azzal, hogy noha nem kapitalista jellegű vállalkozásokba kezdett, mégis szépen keresett.[54] Ebben az élettörténeti háttérben kap jelentős hangsúlyt az szerepkör, amely ezt a kialakult nézetet igyekszik ellensúlyozni azáltal, hogy Bethlent olyan főúrnak, patrónusnak, mecénásnak, tehát a magistrátus[55] tagjaként jeleníti meg, aki személyes áldozatokkal, gyakran saját kárát sem véve figyelembe vagy saját vállalkozásának rovására segít a szegényeken, elnéző a jobbágyaival,[56] de főként templomok építéséhez, kijavításához, karbantartásához járul hozzá,[57] illetve az iskolák működésének és a peregrinációt biztosító adományoknak a letéteményese egyszersmind: „Az iszonyú sok gonosz könnyítésére az országot igen könnyen, örömmel, de a guberniumot igen nehezen reávevém, hogy mind a militia, mind a magunk emberei sok excessusi orvoslására a vármegyéken, székeken tegyünk értelmes, tekintetes főember inspectorokat… bizony nagy javára is voltak a szegénységnek és az országnak.”[58] De ehhez hasonlóan, újra a puritanizmus meghirdette művelődési program[59] elvárásainak eleget téve rajzolja meg önmagát, olyan személyként, aki felelősséggel implikálódik a művelődési élet, az oktatás támogatásába. Bethlen érthető módon külön fejezetet szán a „kurátorságban, publicumokban való forgásának”, ezáltal is hangsúlyozván ennek Énreprezentációs tétjét. Az 1667-1675 közötti periódusról beszámolva említi: „Ezen esztendőben erigálók az udvarhelyi scholát is annyira, amint lehete. Én voltam kurátora; megmutatják az írások és a dolog, hogy mire igyekeztem. Emlékezzél meg én Istenem énrólam, az én jómra. Nehem. Ult.”[60] Egy ilyen típusú szerepkör beemelése az Énreprezentációba újra egy, a kontextus által ajánlott már meglévő minta, sőt prototípus felől releváns. Medgyesi Pál I. Rákóczi György temetésén elhangzott beszédében erényként emeli ki a fejedelem hasonló kurátori, patrónusi, mecénási tevékenységét, adakozását: „Az isteni szent tiszteletet, melly nagy buzgósággal oltalmazta, terjesztette! Sem költségét, sem elméjét, teste törődését, nem szánta attul. Szóllyanak az Egyházak, s ahoz adott sok féle drágalátos eszközök: a sok ecclesiák, mellyekkel Erdélyben a mi vallásunkon valók megszaporodtanak…”[61]

Ez a szerepkör azt hivatott illusztrálni a kontextus szolgáltatta kulturális minta és elvárások alapján, hogy Bethlen hatalmi részesedése nem felelőtlen tisztségvállalás volt, hanem főként a közösség érdekében tett szolgálat, sőt - igaz ezt már más szerepkör performálására hagyatkozva végzi - gyakran nem kellőképpen értékelt áldozat, amelyet a haza (patria) és az egyház (ecclesia) érdekében hozzott meg: „…az én terhes nagy hivatalimban, amelyekre engemet felséged méltatlant méltóztatott vala, én az én erőtlenségemben… minél hívebben és buzgóbban én a te házadnak és az én hazámnak, nemzetségemnek szolgálni és használni igyekeztem vala, engemet a világ annál inkább üldöz vala.”[62]

Publica privatis anteponendo bonis

Mártír és próféta

Az áldozat tényének jelenléte az énreprezentációban már nem csak újabb szerepkört aktivizál, hanem az egész én-performanciát egy felsőbb dimenzióba transzponálja. Míg a homo religiosus mint pillanatnyi, átmenti identitás (achieved identity), minden külső és belső megnyilvánulása révén egyfajta követendő példa értékű emberi kiválóságot mint attribútumot implikált, és mindez megerősítést nyert a magisztrátusi szerepkörben, addig itt az áldozat az eredetileg emberi, halandói viszonyítási alapot (emberi kiválóság) felcserélve az isteni irányába vetíti. Vagyis a magánérdekről való lemondás a közösség érdekében, tehát az áldozat tudatos felvállalása és főként reprezentálása Bethlen személyét a protestáns, de főként puritánus[63] mártírfogalomhoz közelíti. Mindehhez hozzáadódik személyes implikációja[64] a gályarabügyben, amely a gyászévtized alatt nemcsak nemzetközi botránnyá alakult, hanem jelentősen hozzájárult a puritánus mártirológia, publikációk alapján is felmérhető elterjedéséhez, népszerűsödéséhez. Továbbá jelentős argumentum a puritánus kegyességnek és mártíriumnak a szakirodalomban is bizonyított szoros kapcsolata,[65] illetve a mártír alakjának sajátosan puritánus olvasata és transzformációja: a mártírok emberarcú hithősökké formálódnak,[66] tehát nem kizárólag a (mártír)halál felvállalása adja ezt a minőséget. Ennek pedig egyenes következménye volt, hogy a mártírium beépült a kegyességgyakorlás (praxis pietatis) folyamatába, vagyis a puritánus erkölcs diktálta életvezetési elvek mentén performált vallásosság, vallásos élet egyik jelentős, minden igaz hívő által elméletileg elérhető státusává lényegült át. Innen pedig szükségszerűen vezet az út a kulturális minta, a prototípus kialakulásához, amely elsősorban életvezetési és kegyeséggyakorlási elvek, utasítások, szabályok felől artikulált szerepkör, amely mindenkit megillet(het), aki e szabályok szigorú betartása, tehát a normalitás sztenderdje felől reprezentálja, performálja vallásosságát, vallásos, vagyis kegyes énjét egy közösségen belül.[67] Ezt támasztja alá az a szakirodalmi megállapítás is, miszerint a puritánus prédikáció, ellentétben az ortodox típusú igehirdetés tudós teológusok mártíriumát preferáló jellegével, sokkal inkább a mindennapok mártírjait idézi.[68]

Ebben a kontextusban talán nem alaptalan Bethlen bizonyos, a személyes áldozatvállalást, lemondást, szenvedést, sőt kegyességgyakorlást hangsúlyozó kijelentései mögött egy olyan kulturális mintát, implicit módon szerepkört feltételezni, amely a mártír alakját, szerepét használná fel az én-performancia folyamatában. Ha a köz (publicum) érdekében történő személyes (privatum) érdekről való lemondás áldozatát vizsgáljuk, látható, amint a puritánus szövegkontextus kulturálisan forgalmazza a szerepkört, illetve a szerepkör performálásához nélkülözhetetlen szabályokat. Bethlen kijelentése így válik különösen relevánssá: „Én éjet-napot a munkában töltöttem, a publicumért… a magam dolgát úgyannyira elhagytam, hogy a feleségem, praefectusom s más szolgáim panaszolkodtak, hogy az én magam dolgaimról, énvelem nem beszélhetnek.”[69] Vagy: „Mennyi fáradságom és költségem volt minden köszönet nélkül, azt csak isten tudja, de örömmel míveltem, gondolván, hogy az Istennek és a magyar ecclesianak szolgálok.”[70] De alapvetően ugyanezt fogalmazza meg a másik írott apológiájában a Sudores et cruces Nicolai comitis Bethlen c. röpiratában is: „…és bármit tartogat is még számomra a sors, az az egy halálomig vigasztal hogy… szolgálni akartam Istennek, a fejedelemnek, a hazának és a lelkiismeretnek, ártani pedig senkinek sem.”[71] A korszak egyik legjelentősebb mártirológiateoretikusa, Szőnyi Nagy István rendelkezik a következőképpen: „Hagyd beket a Privatumnak a magad személy szerint való jódnak kézzel lábbal való keresetinek; hanem keresd elsőben a Publicumot…”[72] Még ennél is egyértelműbb a kulturális minta mint szerepkör alkalmazása az emlékiratban az identitás textuális megjelenítésére, ha konfrontáljuk az ugyancsak Szőnyi Nagy István[73] ajánlotta definíciókkal.

„Mártyrnak mondatik, valaki a Jézus Christus igasságárul valami modon vallast és bizonyságot teszen és valaki az Evangeliomi igasság mellett valami módon szenved. Illyen széles értelemmel azért. 1. Mártyroknak mondatnak kik az Istent minden nap tiszta elmével s-buzgó szíből szolgállyák, mert annyiban az igazságról tésznek bizonyságot.”[74] Bethlen gyakran emlegeti a világ üldözését, gyakori szenvedéseit, amelyeket kénytelen elviselni, noha ő csak a haza (patria) és az egyház (ecclesia) javát igyekezett szolgálni, ám az Imádságoskönyvében félreérthetelenül kapcsolja össze a mártirológia tradíciójával: „Jó szívvel is szenvedem, édes istenem, csak kettőt kérek: 1. Adj erőt a szenvedésre. 2. Cselekedjed azt a te véghetetlen irgalmasságodból, hogy ne légyen ez haszontalan hízelkedése az én szívemnek, hogy én a te dücsőségedért szenvedek, hanem amint régenten, ha ki a te sátorodhoz egy marok kecskeszőrt vagy a te házad ládájába két rézfillérkét adott, nem utáltad meg, hanem kedvesen vetted; így édes istenem, az én gyarló igyekezetemet és azért való szenvedésemet a te ingyen való jóvoltodból vegyed az én uram Jézus Krisztusomért való szenvedések számába, az ő véres áldozatának igazságába.”[75]

Szőnyi Nagy ugyancsak mártíroknak tekinti azokat is, akik: „a testnek indulatiban és gonosz kivánságiban magokat mértékletesen megtartoztattyák… A békességes időben-is úgymond találtatnak martyrok, mert gyakorta az haragosságot meg-mértékleni; a bujaságot kerülni, az igazságot megőrizni, a kívánságot megvetni nagy része a mártyromságnak.”[76] Hogy Bethlen emlékiratában mennyire szorosan követi ezt a definíciót, jól illusztrálja az a tény is, hogy a Szőnyi által említett haragosság, illetve ennek leküzdése egy külön fejezeten kerül tárgyalásra (Haragos indulatomról),[77] miközben imádságaiban többször is meggyónja ezeket, vagy éppenséggel említi, hogyan küzdött ellene. De ugyanez a helyzet a test indulatival, gonosz kivánságival, illetve a bujasággal is, amelyek ellen Bethlen hősiesen küzd: érthető módon mindez külön fejezetet kap (Ifjúságom bűneiről),[78] továbbá az imádságok bűnvalló részében következetesen terítékre kerül. De mindezeknél is jelentőségteljesebb Bethlen azon boldog megállapítása, hogy az önmegtartóztatás erénye, nyilván isteni segítség révén, lehetővé tette számára, hogy házassága előtt nem folytatott szexuális viszonyt senkivel: „…Isten engemet… csudálatosan meggátolt az asszonyember megismerésétől…”[79]

Továbbá Szőnyi Nagy István szerint, mártíroknak tekinthetők azok: „…kik, magukban az ó’ embert meg-feszítették s meg-öldöklöttek.”[80] Ez a kijelentés a via salutis folyamatára utal, amelynek a korszak puritánus kegyességgyakorlásában több megnevezése is létezett, a Szőnyi által említett változaton kívül még a gratia gradus, vagyis a dicsőség/üdvösség grádicsai megnevezéssel is éltek, hiszen mindezek a megtérés mozzanatát feltételezik, vagyis az óember megöldöklését, és a megtérés igazító-tisztító-megvilágosító következményeinek köszönhetően egy új (kegyes) ember megteremtését. Figyelemre méltó az is, ahogy ez a folyamat valamiképpen szerepperformanciát feltételez, hisz a hívő önmaga és a közösség számára egy bizonyos magatartásforma, szerep felvállalása, reprezentálása által igazolja megtérését, az óember megfeszítését, megöldöklését. Bethlen emlékiratában egyértelműen megmutatkozik[81] ez a folyamat, sőt maga az én-performancia mint self-fashioning erre az alapvető identitás- és szerepváltásra alapoz. E megtérés teszi lehetővé, hogy az élettörénet narratív struktúrájában kibontakozzék az a komplex identitás, amely a bűnös ifjúkor és a felnőttkor, az öregség mint a megtérés és kegyességgyakorlás idejének dichotóomiájára épül.

„Negyedik rendbéli mártyrok azok, kik a keresztviselésbe békességes tűrők.”[82] Újra Bethlen én-performálásának egyik tipikus megnyilvánulását állítja előtérbe a definíció, ugyanis a homo religiosus szerepkör, többek között a jóbi prototípus és az általa implikált attitűd fő attribútumainak (beletörődés, belenyugvás, feltétlen engedelmesség stb.) felválallásán keresztül épült be az énreprezentációba. Bethlen célja egy olyan vallásos identitás megrajzolása, amelyben az egyén az isteni igazságosságot és ezen igazságosság jegyében fogant ítéleteket, mindenféle megkérdőjelezés nélkül fogadja, mondván: „Justus es Domine, et justa sunt judicia tua.” [83]

Továbbá: „…Mártyrok, kik az igazságért fogságot, szidalmat, s-több nyomorúságot szenvednek ugyan, de szintén meg nem öletnek… ”[84] Noha ez csak bizonyos pontosításokkal alkalmazható Bethlen esetére, hisz ő elsősorban politikai fogoly, és a felségárulás vádja miatt tölti börtönbüntetését, Bethlen következetesen törekszik arra, hogy a börtönbüntetést, a fogságot, olyan szenvedésként ábrázolja, amely a haza és az egyház érdekében történő áldozatnak, áldozatvállalásnak felel meg, amit részint örömmel fogad, részint pedig jóbi belenyugvással vesz tudomásul. Ez a törekvés azonban újabb szerepkörök szimultán érvényesítését implikálja, az én-performancia itt valóban lenyűgöző self-fashioninggé alakul át azáltal, hogy az identitás két (mártír, próféta) szerepkör közötti oszcillálássá, reprezentációs célzatú bemutatóvá lényegül át. Szőnyi fogsággal kapcsolatos fejtegetései a következőek: „Valaminthogy a’ kit isten, az üldözőknek kezekben bocsát, nagy jele az, hogy Isten azt a Mártyromságra bocsátotta, a szenyvedésekre rendelte, hogy abban mint szerelmes hívében magát megdicsőitse.”[85] Ezt a megállapítást is, de az egész emlékirat azon törekvését, hogy a fogságot mártírium értékű áldozatként, illetve Bethlent mártírként reprezentálja egy, a leányának, Teleki Sándorné, Bethlen Júliának 1712-ben írt levele is egyértelművé teszi. Az édesapját sirató Júliát, Bethlen Miklós így vigasztalja: „Édes Léányom, Ugy hallom engem sokat siratz. Ne sirass engem hanem inkább adgy halat Istennek, hogy az Atyadot az isten a maga dűtsossegeert, es hazajaert való szenvedesre meltoztatta. Az Istennek tu rajtatok bizonyoson nagy mertekben meg lattzando aldasanak tsalhatatlan petsete az en szenvedesem.”[86] Ennek igazolását és egyfajta összegzését az imádságoskönyv fináléja szolgáltatja, az imádságon belüli kérés formájában: „Ha pedig, én Istenem, a te akaratod nem az, hogy ez a pohár éntőlem… elmúljék, hanem az, hogy holtig raboskodván halálommal is dücsőítsem Felségedet, legyen a te akaratod, én Istenem, nem az enyím (…) Legyen, bárcsak, az én holtom után, az én házam az én Istenem vigasztalásának háza és példája, amit életemben próbának és keserűségnek háza volt, és bárcsak azon lássék meg, hogy az isten szenvedésimnek okát és magokat a szenvedéseket kedves áldozatul vette…”[87]

A Szőnyi Nagy István által képviselt puritánus mártirológiának van egy olyan fontos eleme, amely Bethlen emlékiratában az énreprezentációs eljárások számára az átmenetet teremti meg, a mártíri szerepkörtől a prófétai szerepkör irányába. Ez pedig nem más mint a korona, a mártírok által elnyerhető korona. Fontosnak vélem azt hangsúlyozni, hogy ez a korona mint a jellegzetesen mártíri magatartás, sőt a mártírium felvállalásának méltó fizetsége, meglátásom szerint nemcsak az egyházi reprezentáció egyik alapeleme, hanem akárcsak a mártírhagyomány, sőt a mártír fogalmának bővülése, a világi reprezentáció része is lehet, ha valamilyen, a haza és az egyház érdekében hozott áldozatvállalás tényével hozható összefüggésbe. Olvasatomban a szent és a mártír jellegzetesen puritánus vagy protestáns képzetei a 17. század folyamán, különösen ennek vége felé, érezhetően a világi reprezentáció irányába alakulnak, sőt a már kialakuló és egyelőre konfesszionális alapokon szerveződő, később pedig a nemzet és haza kialakuló képzetei felől artikulálódó hazafiság, hazafiúi magatartás kulturálisan szerveződő normáivá lényegülnek át. Egy olyanfajta szekularizációt vélek tételezni, amely az átmenetet teremti meg a konfesszionálisan meghatározott, háttérként a feudális és a polgári között megrekedt társadalmi struktúrát feltételező nemzettudat és a nyelvi, nemzetiségi kulturális tipológiákon szerveződő polgári típusú, kultúránkban a 19. századra körvonalazódó nemzettudat, implicit módon pedig a haza és nemzet fogalom kialakulása között.

Már maga Szőnyi is, akárcsak más kortárs prédikátorok[88] e bővülő puritánus mártírium és mártírképzet érvényessége felől használja, alkalmazza kortársaira a mártír definíciót, avagy osztogatja ezek számára a mártíroknak kijáró koronát. Pápai Páriz Ferenc Telekiné Bethlen Júliának, tehát Bethlen Miklós leányának ajánlott Pax crucisát[89] többek közt Szőnyi Nagy üdvözlő verse is díszíti, amely így hangzik: „Sok bújdosás és hányódás / után szép nyugodalmat! / Adgyon isten ott fenn s’ itten / Mennyei sok jutalmat / Munkáidért ’s hüségedért / Készítse koronádat!”[90] Figyelemre méltó ez a kis vers, amely nyilván azt a retorikai és tematikus repertoárt követi, amelyet a korszak preskriptíven alkalmazott, de ezen túlmenően is jelentős lehet számunkra, hogy a vers szövegének állítása szerint a bujdosásban, hányódásban és hűségben eltöltött munkás élet méltó jutalma a korona – bátran hozzátehetjük, tekintetbe véve az ugyancsak Szőnyi ajánlotta mártírdefiníciókat –, a mártírok koronája. Ha számításba vesszük azt is, hogy a puritánus tradíció hatását minduntalan életművében illusztráló Bethlen ezt a könyvet és feltételezhetően a versecskét is olvasta, nemcsak újabb érvet találunk arra, hogy az emlékirat puritánus szövegek által artikulált, hanem igazolódni látszik az is, hogy az én-performancia a puritanizmus (puritánus mártirológia) mint kontextus kulturális mintái, szerepkörei felől működik. Innen érthető meg egyik 1715-ben kelt, feleségének írt levelének egyik részlete: „…sirva mennyek a koporsoba, nem a Rabsag miatt, melly nekem Coronam…”[91] De ugyanez a séma magyarázza az emlékirat ehhez hasonló kijelentéseit is: „Dücsőitse hát az én Istenem ő magát az én életemben és halálomban, valamint és valamikor ő Felségének tetszik, tudom bizoyosan, az ő dücsőségét az ő több hívei között az én üdvösségemmel is megkoronázza.”[92] Vagy: „…koronázd meg a te magad munkáidat énbennem (Istenem)”[93]

Ez az énreprezentáció, amely a közösség érdekében hozott, de nem értékelt, vagy félreértett áldozat jutalmául az újabb, igaz megdicsőítő és kiválasztottságot bizonyító szenvedést az „elnyert” mártíri koronával példázza, valójában a prófétai szerepkör magaslatai felé mutat.[94]

 A bibliai megalapozottságát ennek a szerepkörnek ezúttal nem Jób, hanem Jeremiás, Micheás, Nehemiás szerepe és prototípusa biztosítja, míg a diskurzus retorikai sajátosságai (sembellödés, dagálybol, bosszubol való szollas) beazonisíthatóan a kontextusra, főként Medgyesi Pál homiletikai munkájára vezethető vissza.[95] Ugyancsak e prófétai szerepkör sajátos megnyilvánulása a jeremiási siralmakból és ezek puritánus parafrázisaitól inspirált siratás, querela alkalmazása a narrációba. Ennek leggyakoribb témája Erdély elsiratása: „Jaj az országnak, ahol a publicumra és a populusra olyan gond vagyon csak, mint az életemben volt Erdélyben ab anno 1651 mai napig…”[96] Ez a vádló-keserű hang néha a bibliai próféták meg nem értettségüket Istennek elpanaszló diskurzusára vált át: „Te tudod, mennyit gyötrődöm én az én lelkemben ennek a népnek és az én hazámnak sok bűnén és sok romlásain, a törvény, igazság, szabadság, békesség elfordításain, a szegény nép rontásán, sanyargatásain; mennyit gyűlölköztek, veszekedtek énvelem afelett az emberek csúfság és gyűlölségből, az én nevem szőrszálhasogató, perpetuus contradictor, ötödik kerék kereső volt előttök, de te tudod Isten!”[97] De arra is akad példa, hogy prófétai szerepe felől szemlélve a kortársak értetlenségét, kicsinyességét a jövőt, a posteritást idézi meg tetteinek méltó elbírálására.[98]

„…az Isten hírek és eszek nélkül prófétáltat az emberekkel; vigyázz rá, maradék, az én sok szavaimra, veszekedéseimre, szenvedésimre.”[99] A legfontosabb prófétai attribútum mégiscsak a jóslat marad, ami következetesen végigkíséri Bethlent életének elmesélésében. A prófétai meg nem értettség újra felbukkan, sőt ezúttal a jövendölés attribútumával kapcsolódik össze a már címében is prófétai imágót teremtő Sudores et cruces c. röpiratban: „Nem csodálkozom azon, hogy örökös akadékoskodók, a szőrszálhasogatók, a kákán a csomót keresők és más hasonszőrűek vádaskodása megcsúfolt engem, mert kénytelen voltam ezeknek ellentmondani, sok nekik visszatetszőt beszélleni, gyakran eljövendő szomorúságot is megjósolni…”[100] A puritánus prédikációirodalom egyik leggyakoribb motívuma az (meg)emlékezés, emlékeztetés, bizonyos előrelátott igazságokra, amelyeket az elkövetkező fejlemények beigazolnak. Ilyenkor a jóslat szerzője prófétai minősítést kap. Czeglédi István prédikátor például Lórántffy Zsuzsannát „Holda Asszonynak” nevezve emlékezet arra, hogy a fejedelemasszony miként látott előre bizonyos eseményeket.[101] Ez a nézet magyarázza Bethlen állítását is, aki némely kortársát, sőt gyakran önmagát is hasonló megfontolásokból is prófétának minősíti: „Szállj magadba, nézz azután, ó boldogtalan haza, ó maradék, ó reformata ecclesia! Nem atyád, nem prófétád volt-é ezekben Kinsky, Absolon és Bethlen Miklós?”[102]

A történeti reprezentáció vizsgálata során is sikerült már eljutni ahhoz a felismeréshez, amely az én-performancia folyamatában a prófétai szerepkör alkalmazásának konklúzióját adja, vagyis, hogy az emlékiratban mind a prófétai magatartásmód (szerepkör, identitásminta), mind a prófétai diskurzus (a prófétaság mint narrátori minőség) a puritanizmus által reaktualizált és kulturálisan forgalmazott mintára vezethető vissza. A prófétai szerepében a haldokló Erdélyt (moribunda Transylvania) elsirató vagy ennek keserves jövőt jósoló Bethlen mintha a Jajjok szerzőjét, Medgyesi Pált imitálná, aki, akárcsak szerzőnk, 50 év múlva a lengyelországi expedícióba beleroppanó Erdélyről a következőképpen ír: „Nincsen mostis egyéb tanácsom, hanem a’ mit eleitul fogva javallottam, vedd kérlek magadra, oh temető sirodhoz közelgető édes Nemzetem s-vegyed úgy, mint-ha néked izenné ma, a nagy irgalmo isten, a’ mit régen Jeremiástól Izraelnek: Térj meg visszavonó (Israel) magyarság, azt mondja a Jehova, én el-vészem az én haragomat ti rollatok: mert kegyelmes vagyok én…”[103]

A paraklétoszi szerepkör lehetősége

A puritánus mártirológia felől artikulált mártír, próféta szerepeken túlmenően az emlékirat olyan énreprezentációkra is vállalkozik, amelyek mintha valamiképpen túlmutatnak a kontextus alapján körülírt szerepeken. Bethlen olyan lenyűgöző és következetes érzelmi intenzitással performálja mártír és prófétai szerepét, hogy az ezt lehetővé tévő áldozatvállalás már-már tüntető exponálását mintha egy újabb, nehezebben megfogható szerep, identitásminta irányába tereli. A levelezés látszólag privatus nyilvánosságmodell felől artikulált terében is megjelenik a publicus nyilvánosságmodell felől megteremtett, szenvedésében istent dicsőítő, és önmaga számára az üdvözülés bizonyságát elnyerő mártír és próféta alakja, de ezt még a korona attribútumának felvállalása sem zárja le, hanem transzponálja egy felsőbb értékrendet hordozó dimenzióba, amely csak a katolikus egyházi tradícióban a közbenjáró, a mediator, az esetek többségében a szent szerepkörére enged következtetni: „…mert én nyilván elhiszem, édes Istenem! Ha nékem igen nehéz is, keserves is, hogy jobb így énnékem, hogy én ebben a szomorú tömlöcben az én édes nemzetségem, hazám, és abban kivált a te házadnak és az enyímnek s magamnak sok bűnét s romlását sirassam és Felségedet böjtölés, könyörgés, penitenciatartással mindnyájunkhoz engesztelni igyekezzem…”[104] Ha a puritánus mártírológia és mártír prototípus megkövetelte áldozatvállalás, saját érdekről való lemondás képletének feltétlen visszakereséséről lemondunk, és sokkal inkább az Isten előtti engesztelő közenjárásra tesszük a hangsúlyt, látszólag nem alaptalan a paraklétoszi szerepkör[105] lehetséges felvállalását, az én-performálás folyamatába történő beemelését tételezni. Ugyanis Dávidházi szerint a Hymnus cselekvésmintája szakrális és világi változatival együtt egyetlen közös logikai cselekvésmintára vezethető vissza: „…egy bűnös (egyén vagy közösség) szószólójának engesztelő közbenjárása a legfensőbb (világi vagy transzcendens) hatalomnál, kedvező elbírálásért.”[106] E cselekvésminta végrehajtója vagy a hozzá társított szerep, illetve identitás a Paraklétosz, a Szószóló archetípusa.[107] Mind a cselevésminta, mind az archetípus egyértelműen emlékeztet arra, amit a puritánus kontextus hatására Bethlen a mártír és prófétai szerepkörök segítségével jelenít meg. A levelezésben is gyakori előfordulású a gondolat, hogy a rabság mint szenvedés, áldozat a közösség érdekében történik. A szószólói archetípust nem csak a fent idézett rész teszi láthatóvá, hanem az a Medgyesire visszavezethető homiletikai sajátosság, amely az Imádságoskönyvet jellemzi, amikor Bethlen a reggeli imájában a közönséges keresztyén anyaszentegyházért, nemzetéért, hazájáért stb. imádkozik.[108] A paraklétoszi/szószólói szerep ó- és újszövetségi sajátosságai[109] szintén visszakereshető elemei a puritánus kontextusnak, de az emlékirat olvasatomban a Kölcseyt is jellemző attitűdöt érvényesíti azzal az érthető különbséggel, hogy inkább Erdélyre, és nem az összmagyarságra történik utalás, hivatkozás. Ez a par excellence paraklétosziként megnevezett közbenjárás erőteljesen emlékeztet Bethlen hasonló tárgyú kijelentéseire. Dávidházi szerint : „…a paraklétoszi közbenjáró ugyanis nem pusztán a maga ügyében fordul istenhez, nem is csupán másokért szólal meg, hanem egy olyan közösség szószólójaként, amelybe maga is beletartozik (az én édes nemzetségem, hazám, és abban kivált a te házadnak és az enyímnek s magamnak), vagy amellyel bűneiket magára véve közösséget vállal (sok bűnét s romlását sirassam és Felségedet böjtölés, könyörgés, penitenciatartással mindnyájunkhoz engesztelni igyekezzem).”[110]

Ezen megfeleltethető átfedések ellenére is kérdéses, hogy beszélhetünk-e Bethlen esetében a paraklétoszi szerepkör egyértelmű felvállalásáról az én-performancia reprezentációs eljárásaiban, ha ő soha nem nevezi így magát, vagy expliciten nem azonosul ezzel a szerepkörrel. Ugyanis azzal is számolnunk kell, hogy a fentiekben vizsgált megfelelések nem feltétlenül a paraklétoszi szerepkör kizárólagos attribúutumai, hanem a mártír, próféta, szent szerepkörének puritánus olvasaton alapuló, Bethlen által némiképpen továbbgondolt, alkalmazott sajátos vonásai is lehetnek. A Sudores et cruces…c. röpirata, amely akárcsak az emlékirat, saját életének apologikus számbavétele, felvet egy olyan kérdést, amely a nyilvánosság és reprezentációi, illetve a magánélet és a köz érdekében leélt munkálkodást mint életmodellt konfrontálja. Mindezt a kontempláció neosztoikus és az aktív, munkálkodó élet oppozíciójába merevíti anélkül, hogy a paraklétoszi szerep lehetőségét implikálná, így jelenítve meg azokat a reprezentációs elveket, kulturális modelleket, amelyek az élettörténeten belül az énségről való beszédet alakítják. „A legbölcsebb király mondja: Mindent láttam az én hiábavlóságomak napjain; van oly igaz, aki az ő igazságában elvész, és van gonosz, aki napjait meghosszabítja az ő gonoszságában. Ne légy felettéb igaz és ne légy felettébb ostoba, és ne tartsd magad túlságosan bölcsnek (…) És aztán gyakran faggattam tudós férfiakat, akiktől ezt tanultam: Középen mégy a legbiztosabban. De senki sem tudta megmutatni hol van ez az események végtelen változatossága szerint változó közép. Hozzájött ehhez ugyanezen király másik mondása: nyisd meg a te szádat amellett, aki néma, és azoknak dolgában, akik adattak veszedelemre; nyisd meg a te szádat, itélj igazságot, forgasd ügyét a szegénynek és a szükölködőnek.”[111] Ezek a fejtegetések is sokkal inkább a puritánus mártirológia szereplehetőségeit ajánlják, mintsem a paraklétoszi identitásmintát. Ugyanez a röpirat tartalmaz egy olyan részletet, ahol Bethlen a Moribunda Transsylvania c. röpirat megírásának célját, szándékát magyarázza egy fiktív szerepkör alkalmazásán keresztül, amit azonban egész életének, tevékenységének méltatásaként is felfoghatunk, hiszen azokat az énreprezentációs sémákat érvényesíti, amelyekkel az emlékiratban szembesülünk. „…Nem tudom, tévedtem-e, Isten bocsássa meg, de úgy vélekedtem, hogy annak a fiúnak a szerepét és hivatását töltöm be, aki őrült anyjának annak tudta nélkül ételben, italban, csemegében gyógyszert ad be. Ugyan sohasem adtam volna erre a fejem, ha látom, hogy a fejedelem, a tanács és az egész haza tisztában van saját jogaival és érdekével, és nincs a végső agóniában. ”[112] A beteg anyját titkon gyógyítgató fiú szerepe újra elsősorban a Szőnyi-féle mártirológia privatum–publicum képletet asszociálja, illetve a lemondás, az áldozatvállalás példáján keresztül a mártír szerepét, tehát nem jut el a paraklétoszi szerepmintáig. Ezt igazolja az is, hogy Bethlen egyetlen egyszer utal a paraklétoszra, nagyjából abban az értelemben, ahogy Dávidházi vázolja, ám nem önmaga reprezentálása végett, hanem a Szentlélek számára jelöli meg ezt a szerepkört: „Oh áldott Szentlélek Úristen… Mivel azért te vagy az Atyától, Fiútól kijött nagy Paracletus, minden igazságra vezérlő imádság, hálaadás, vigasztalás és örömnek lelke, a te magadtól ígírt kimondhatatlan fohászkodásokkal törekedjél énmellettem, az a te mennyei tüzed eméssze meg az én hibás áldozatomat az Úr Jézus Krisztus igazságának oltárán. Te magad vidd fel annak füstit az én mennyei Szent Atyám országába és ugyan te magad hozd le a jó választ reá az én keseredett és kétséggel tusakodó, bűnös, elbágyadt lelkem kebelére.”[113]

Rendkívül jelentős ez a részlet, hiszen ebből derül ki, hogy az amúgy is impozáns bibliaismerettel rendelkező Bethlen számára nem ismeretlen a paracletus fogalma, szerepköre. Azonban nem fér(het) kétség ahhoz sem, hogy a Paracletus, aki Bethlen szerint is a vigasztalás, közbenjárás funkcióit vállalja fel, az isteni Szentháromságon belül a Szentlélek számára fenntartott szerepkör. Be kell látnunk, hogy noha Bethlen maga is közbenjár, vigasztal, másokért imádkozik ezt elsősorban a mártíri és prófétai szerepe, sőt identitása felől végzi, és nem paraklétoszi minőségben. Noha Dávidházi Péter helyesen állapítja meg, hogy a Kölcsey által performált paraklétoszi szerep a protestáns prédikációirodalom és történelemteológia szerephagyományából eredeztethető, nem tévszthetjük szem elől, hogy Bethlen Kölcsey előtt jó száz évvel előbb ír, gondolkodik és hisz. Ha Kölcsey esetében a paraklétoszi szerep már túl van egy szekularizációs perióduson, és egy nem kizárólag konfesszionális alapon szerveződő hazafiasságeszme megjelenítője, addig Bethlen esetében, érthető módon, a paraklétoszi szerepkör megmarad a szakrális és a teológiai dimenzióban, nem lényegül át olyan profán érzelmek, gondolatok, értékek jelölőjévé, mint amilyeneket a szekularizáció esetében kibővülő mártirológia megenged. A szent és profán kulturálisan szabályozott egyensúlya, az átalakuló vallásosság közösségi és individuális gyakorlata, illetve ezek befolyása a közösség világnézetére magyarázza azt a paradoxont is, hogy míg Kölcsey költői magatartása a kor olvasatában is kompatibilis volt a paraklétoszi szerep felvállalásával, noha társadalmi szerepe nem esett egybe jelentős hatalmi pozícióval, addig Bethlen Miklós, erdélyi kancellárként kora gondolkodásának megfelelően „csak” mártírként és prófétaként jeleníti meg önmagát, a paraklétoszi szerepet meghagyva a Szentlélek számára.

Annak ellenére, hogy Bethlen Miklós emlékiratában nem sikerült a Kölcsey-életműben visszakereshető paraklétoszi szerep számára jelentős irodalmi precedenst találni, továbbra is visszaigazolódik a megállapítás, hogy a protestáns prédikációirodalom jelentősen hozzájárult a haza, hazafiság, nemzet fogalmainak végső kialakulásához. Hiszen Bethlen is az én-performancia reprezentációs eljárásaiban, a kiválasztott (fogadott fiú / homo religiosus), az elöljáró (a magistratus tagja), a mártír és próféta szerepek alkalmazásán, variációján keresztül nemcsak kimagasló írói tehetségét igazolja újfent, hanem értékes rálátást biztosít a puritanizmus mint kulturális narratíva működésére a 17. századi magyar kultúrában. E tanulmány konklúziója is azt igazolja, hogy a puritánus kontextus nemcsak a történeti reprezentáció számára biztosít kulturálisan forgalmazott sztereotípiákat, történelemteológiai koncepciókat, hanem az énségről való beszéd kulturális normáit, szabályait, illetve társadalmi gyakorlatát egyaránt meghatározza.

Jegyzetek