Vissza a tartalomjegyzékhez

2. évfolyam 1. szám
A. D.
MMI

Szabadi István: Válogatott határozat-szövegek a beregi református egyházmegye első jegyzőkönyvéből.
Debrecen, Harsányi András Alapítvány, 2002. (Harsányi András Alapítvány Kiadványai, 5.)
A magyar református egyháztörténet-írásunk egyik fehér foltja a beregi egyházmegye

A magyar református egyháztörténet-írásunk egyik fehér foltja a beregi egyházmegye. Kisebb résztanulmányok már több mint 100 éve is készültek, Lehoczki Tivadar és Szeremlei Sámuel jóvoltából. Az 1940-es években Harsányi András szorgos kutatásai és közlései sok érdekes mozzanatra hívták fel a figyelmet, mégsem készült el az egyházmegye monográfiája. Ez már csak azért is sajnálatos, mert a megye különös, egyedi vonásokat mutat. Jeles egyház-historikusunk, Zoványi Jenő egyenesen renitensnek nevezi őket. Egyedül nekik sikerült ugyanis elérniük a függetlenségüknek azt a fokát, hogy 1816-ig lelkészeiket csak az espereseik szentelhessék fel.

Az is érdekességük, hogy a kálvini irányzat korai híveinek számítanak. Vezetőik, Radán Balázs és Kálmáncsehi Sánta Márton még az 1550-es évek fordulóján is szemben álltak az akkor még lutheránus Debrecennel. 1552-ben a körös- vagy püspökladányi zsinat Kálmáncsehit eretneknek nyilvánította, ő pedig válaszként kiátkozta a zsinat tagjait. 1557-ben viszont ő lett az akkor már helvét irányú tiszántúli egyházkerület püspöke. A beregi egyházmegye kutatását 1920 óta megnehezítette, hogy levéltára nem maradt Magyarországon. Szerencsére Harsányi András örökösei jóvoltából 1969-ben mintegy negyed-folyóméternyi anyag a sárospataki egyházkerületi levéltárba került, most pedig csere folytán Debrecenben őrzik. A Tiszántúli Református Egyházkerület Levéltárának igazgatója, Szabadi István pedig sietett közkinccsé tenni. Hallatlanul érdekes és korai forrásokat tartalmaz az 1573 és 1631 közötti évekből. Így megtudjuk, hogy a jelzett években 571 házasságot bontottak fel a megye 42 anyaegyházában. Évente mintegy 15 eset! Az okokat is feltüntetik: hűtlen elhagyás (224 eset, 38 %), paráznaság (96 eset, 17 %), házasságtörés (84 eset, 15 %), impotencia (82 eset, 14 %). A kisebb számú válási okok között a durvaság, a bigámia, a csalárdság, a kuruzslás, a gyilkosság, epilepszia és a sodomia szerepel. (Egy és hét közötti számban.)

Az egyházi személyek „hibáira” ugyancsak nagy számú feljegyzés maradt fenn. Tíznél több olyan esetet rögzítettek, amikor a súlyos vétség miatt a lelkészt vagy a tanítót elbocsátották. Így például a vári papot és tanítót, mert egy temetés után összeverekedtek. A kisebb vétségek sorában ilyenek olvashatók: részegséggel vádoltatik, botrányos a magaviselete. Táncolásért az ilosvai papot 50 dénár pénzbírságra ítélték. A barkaszói lelkészről ezt olvashatjuk: „Karácsony első napján egyet papolt, azután muzsikált, táncolt.” Nyilván volt okuk kimondani, a törvény erejével, hogy „a papoknak gazdálkodni, bort árulni és feleségüktől külön élni nem szabad.” Az első jegyzőkönyvek szóltak a papok, papnék és a rektorok öltözködési szabályairól. Kisebb vétségek esetén eklézsiakövetésre ítélték a lelkészek feleségeit is. A válási adatok és az egyházfegyelmezés mellett az első jegyzőkönyvek az esperesi gyűlések határozatait, a lelkészek felszentelésének tényét, a papi fizetéseket és gazdálkodási adatokat is tartalmaztak. A könyv második részében a szerző 13 jegyzőkönyvrészletet mutat be latin és magyar nyelven, ezáltal nagymértékben növeli a szélesebb körű tájékozódás lehetőségét.

Elsőként a 42 anyaegyház felsorolását találjuk, majd az egyházmegye függetlenségi törekvéseinek bizonyságaként arról olvashatunk, miként tiltották meg lelkészeiknek az 1593. évi tiszántúli zsinaton való részvételt. A kölcsei tanítót, aki mégis elmenni „merészelt” – hivatalától megfosztották. A további forrásközlemények olyan fontos teológiai kérdéseket tárgyalnak, mint a wittenbergi akadémia úrvacsora cikkelyei. Fontos helyi egyházi törvényekről is olvashatunk: - Minden reggel tartsanak nyilvános áhítatot a templomban a jelenlegi és jövőbeli csapások elhárításáért, - Az egyházi személyek kerüljék a fényűző öltözéket, jövedelmeket pedig az egyházi rendhez méltó módon forgassák. Aki másként cselekszik, eléri a hivatalvesztés büntetése.

Érdekes a beregszászi deákok életveszélyes megsebesítésének ügye, három gyalogos „főbajkeverő” részéről, akik „a legnagyobb gaztettekhez és állandó részegséghez vannak szokva.” Az esperes határozottan tiltakozik, amiért a diákokat világi bírónak adták át a „kegyes ősöknek mindeddig fenntartott jogaival szemben.”

A szemelvények ugyancsak tartalmaznak egyház-fegyelmezési ügyeket: házasság engedélyezése, válás kimondása, házassági együttélésre kötelezés, továbbá lelkész és tanító kinevezési anyagokat. Amikor a könyvet nemcsak az egyháztörténet, de a művelődéshistória iránt érdeklődőknek is ajánljuk, szeretnénk hangsúlyozni azt az örömet, ami a szerző utolsó mondatából következik: „A Tiszántúli Református Egyházkerület Levéltára kiadványsorozatába illesztve kívánja megjelentetni a latin nyelvű jegyzőkönyvek… mintegy hét szerzői ív terjedelmű szövegét eredeti nyelven és fordításban a következő egy év során.”

Mindez új lendületet adhat majd a beregi egyházmegye monográfiája megszületéséhez.

(Varga Gábor)

 

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,