Kevés
veszélyesebb dolog létezik a történetíró számára, mint hogy modernkori
egyháztörténettel foglalkozzon. Ez a megállapítás független az állami
berendezkedéstől, sőt, a parlamentáris demokráciában, ahol a vallásokról és
felekezetekről elismerik, hogy fontos szerepet töltenek be a társadalomban,
talán még nehezebb az egyház történetéről írni. Hát
még ha a magyar katolikus egyház 20. századi történetéről van szó! Ugyanis
bátran kijelenthetjük, hogy mivel II. József halálától (1790) kezdve
alapkutatások hiányoznak ebben a témában, ezért nem ismerjük a magyar egyház
19-20. századi történelmét. A néhány exponált téma, mint a diktatúrákkal
fenntartott viszonyuk, vagy a II. világháború idején játszott szerepük pedig
csupán ideológiai argumentációként funkcionál a parlamentben és közéletben
zajló politikai vitákban. A képet csupán árnyalja, hogy éppen a recenzált könyv által áttekintett korszak történetéről több
mű is született, ám a katolikus egyháznak a politikumhoz fűződő viszonyáról
ezek sem adnak teljes áttekintést. Ezért különösen örömteli, hogy egy fiatal, nem a magyar
tudományos közéletben szocializálódott szakember vállalkozott a magyar katolikus
egyház 1918-1939 közötti történetének megírására, és ezt a feladatot magas
színvonalon, tudományos alapossággal, tárgyilagosan oldotta meg. Spannenberger arra is figyelt, hogy az egyházat – kettős
jellegéből adódóan – nem lehet puszta intézményként értelmezni, rendeltetését
tekintve több annál. Ugyanis már a téma megközelítése kapcsán könnyen
elcsúszhat a kutató, hiszen a puszta intézményrendszer bemutatása ugyanúgy nem
ragadja meg a rendszer lényegét, mint a hitbuzgalmi szervezetek kritikátlan
méltatása. A feladat tehát nem volt könnyű, hiszen a Horthy-korszak
(1920-1944) katolikus egyházának megítélése már a kortársak szemében sem volt
egységes. A legpozitívabb konnotáció szerint ez az
éra a katolikus reneszánsz időszaka volt, a kitűnő történész Szekfű Gyula
azonban erősen pejoratív értelemben neobarokk berendezkedésnek titulálta, míg a
szociális kérdések iránt különösen fogékony, többnyire baloldali népi írók
némelyike egyenesen patkánykurzusként értelmezte. A szerző nem teszi le egyik
mellett sem a voksát, de a szövegből kiderül, hogy valahol az első két
megállapítás között érzi helyesnek a katolikus egyház és a magyar állam szoros
együttműködésében kialakult berendezkedés értékelését. Ezt jól mutatja az alcím, amelyben behatárolja ezt a témát
az egyháznak a politikai rendszerben való szerepére, és ebből az összefüggésből
vizsgálja a katolikus reneszánsz fogalmának mibenlétét. Ebben a kontextusban
azonban kiderülnek a rendszer árnyoldalai is, így nem lehet maradéktalanul
pozitívnak értékelni ezt a korszakot sem a katolikus egyház, sem a társadalom
oldaláról. Az egyház és állam vizsgálatával a szerző akaratlanul is beszáll
abba az évtizedes magyar diskurzusba, amely a Horthy-korszak jellegéről folyik.
A vita lényege az, hogy vajon fasiszta, tekintélyuralmi, vagy korlátozottan
működő parlamentáris berendezkedés volt-e Magyarországon ebben az időszakban. A
válasz az egyháztörténet felől is megadható. A diktatúrákban, legyen az jobb-
vagy baloldali, az egyházakat mindig üldözték, és megpróbálták korlátozni
társadalomformáló szerepüket, mert az államhatalom nem tűrt el semmilyen tőle
független entitást. Mivel ilyen itt nem volt, ezért Spannenberger
megerősít bennünket, hogy a rendszer sem fasiszta, sem fasiszta jellegű nem
volt. Az alcím másik tanúsága az, hogy ez a könyv nem a
magyarországi katolikus egyház 1918-1938 közötti történetéről szól, ezt
terjedelmi okok miatt nem is tehetné. Ez a könyv legfeljebb egy lehetséges értelmezését
adja a témának, vagy még pontosabban egy fejezetét írja meg, elsősorban
politikai szempontból. Azt kívánja bemutatni, hogy az állami ideológiának
miképpen lesz támogatója a katolikus egyház a különböző szervezetein keresztül.
A célkitűzés helyes, mert így egy feszes gondolatmenet mentén tudja
végigkövetni az eseményeket, és nem lesz belőle egy érdekes, ám de felületes
mű. A szűkebb téma kijelölése arra is jó, hogy ebből bebizonyítsuk azt, hogy Spannenberger nem hallgatja el az egyházban rejlő
anomáliákat, tárgyilagosan bánik az általa használt forrásokkal, és így csak
részben fogadja el a korszakra ráhúzott katolikus reneszánsz értelmezést. Magyarországon a katolikus megújulás ugyanis már a
századfordulón megkezdődött, elsősorban Prohászka Ottokárnak köszönhetően,
akinek a vezetésével megkezdődött a nagyvárosok újra-evangelizációja.
Megszervezte a Regnum Marianumot a városi fiatalok pasztorációjára.
Így nem volt előzmények nélküli a két világháború közötti katolikus dominancia.
Ha ezt a folyamatot kívánta volna végigkövetni a szerző, akkor nem kellett
volna tíz oldalon keresztül foglalkozni a kommunista Magyar Tanácsköztársaság
egyházi rendelkezéseivel, hacsak nem úgy, hogy ez sokban megerősítette az
egyházak renoméját a hívek szemében. Egyház és állam viszonyának vizsgálatakor
azonban éppen hogy szükséges az eseményeket jobban szemügyre venni, mert a
rezsim az iskolák államosítása, földbirtokok elvétele, hitoktatás és sajtó
korlátozása mellett a cölibátus eltörlését, és a papság államosítását is tervbe
vette, ami az egyház szabadságának fundamentumai ellen való támadás volt. Spannenberger helyesen mutat rá a párizsi
békeszerződés egyik fontos következményére, hogy a felekezeti arányok a
katolikusok és a protestánsok javára erősen megváltoztak, míg a korábban akut
problémaként jelen levő ortodox egyházak marginálissá váltak az országban. Igaz
ezért nagy árat fizettünk. Ami ennél is fontosabb, az a katolikus egyház
állammal szembeni magatartásának villámgyors megvál-tozása,
ami rendkívüli politikai érzékre vall a katolikus klérus részéről. A korábban
teljesen Habsburg-hű, és emiatt a magyar politikai elittel konfrontatív egyház
szinte egyik napról a másikra összefonódott az új állam eszmerendszerével, és
annak egyik alapja lett. Elmarad viszont az átállás nehézségeinek vizsgálata.
Jó lett volna egy térképpel illusztrált rövid összefoglalás arról, hogy a
határok változása miben módosította az egyházkormányzatot, mert így
érzékeltetni lehetett volna, hogy ez a folyamat szinte az egész korszakon át
elhúzódott. Ám különösebben ez sem róható fel, mert bőségesen kárpótol
bennünket az állami kultúrpolitika egyházi felkarolásának bemutatásával. A
magyar állam ugyanis helyesen ismerte fel, hogy a válságból való kilábalás
egyetlen útja a nevelés és oktatás intézményeinek kiépítése. Példa nélkül áll a
magyar történelemben, hogy több éven keresztül az állami kiadások tíz százaléka
jutott a Klebelsberg Kunó – majd Hóman Bálint –
vezette kultuszminisztériumnak, amelyből kiépítették az iskolahálózatot, és
gyakorlatilag megszüntették az analfabetizmust. Eredményességére példa azon
magyar Nobel-díjasok nagy száma, akik ezen iskolákban szocializálódtak. Ez az
iskolákat fenntartó felekezetek sikere is volt, de közülük súlyánál fogva
kiemelkedett a katolikus egyház, amely a magyar szentjei példáján keresztül az
állami reprezentációban is helyet kapott. Az 1931. évi Szent Imre év, és az
1938-ban megrendezésre kerülő Szent István ünnepségek, valamint az ezzel egy
időben zajló Eucharisztikus Kongresszus az állam számára is fontos események
voltak. Igaz, utóbbit már jelentősen beárnyékolta a gazdasági
világválságot követő általános visszaesés, és a mindjobban megerősödő
Németország fenyegetése. Az előbbi bemutatását talán egy kicsit elnagyolta a
szerző, hiszen mindössze két oldalban tárgyalta, pedig a katolikus egyházat
rendkívül foglalkoztatta a világválság okozta gondok enyhítése, és számos
tervezetet dolgozott ki erre, valamint rengeteg intézménye igyekezett támogatni
a leszakadó tömegeket. Spannenberger eddigi munkássága
révén már kitűnően ismerte a német agitáció hatását a magyar-országi német
lakosság köreiben és az egyházban, így ennek a kérdésnek egy külön fejezetet
szentelt. Ebben kitűnően elemzi a Volksbund
létrejöttének okait, az államvezetésben és az egyházban való megítélésüket,
valamint ennek buktatóit. A fejezet újabb bizonyíték arra, hogy nem a katolikus
reneszánsz oldaláról közelítette meg a problémát, hanem állam, egyház és
nagypolitika összefüggésein keresztül vizsgálta azt. Ezzel együtt a katarzis elmarad. A szerző ott hagyja abba
a könyvét, ahol egyrészt az állam és egyház eljut a hatalma csúcspontjára
1938-ban, másrészt viszont a német sikerek láttán radikalizálódó magyarországi
német kisebbség megszervezte saját érdekvédelmét. A lezáratlanság érzése ellenére
az 1938 megfelelő cezúra, hiszen a II. világháború kitörése után sok
tekintetben más pályára állt a katolikus egyház és a magyar állam viszonya,
amelyben új gócpontként megjelent a zsidótörvények nyomán kialakult helyzet. A kötet függelékében fényképes melléklet illusztrálja a
könyvben leírtakat, ezzel is segítve annak jobb megértését. Különböző térképek
mutatják be Magyarország korabeli választási eredményeinek területi arányait,
és a katolikus hívők számarányát az egyes kerületekben. Így világossá válik a
katolikus egyház pártpreferenciája, mert ahol a katolikus hívők jelentős
többségben voltak, ott többnyire a Nemzeti Egység Párta (NEP) és a paraszti
társadalom problémáira fogékony Kisgazdapárt kapta a legtöbb voksot. Fontos, hogy gazdag bibliográfia segíti a tájékozódást a
téma iránt érdeklődőknek. Ebben helyet kaptak kéziratok, folyóiratok éppúgy,
mint a legfontosabb kézikönyvek, monográfiák és tanulmányok. A listát böngészve
feltűnhet, hogy nagyon kevés átfogó munka született erről a korról 1990 után,
és ebből is látszik, hogy a témával foglalkozó számos alapkutatásra lesz még
szükség a későbbiekben. Külön oldalon szerepel az 1919-1938 között regnáló
miniszterelnökök listája, ami a külföldi olvasóközönség miatt nagyon fontos, ám
szerencsésebb lett volna kibővíteni az érsekek és egyes egyházmegyék
püspökeinek a névsorával is. Kitűnő ötlet volt az 1920. és 1930. évi
népszámlálás alapján Magyarország felekezeteinek a számarányát táblázatos
formában feltüntetni, mert ez nagy segítség az olvasó számára. A Hitvallás című
hazafias vers, amely a korszak egyik legemblematikusabb propaganda üzenete
volt, inkább a sajátos magyar korhangulatba való beleélést segíti elő, és
historiográfiai kuriózum ennek német fordítása. A kötet végén névmutató segíti
a kutatókat, a téma iránt mélyebben érdeklődőket, ezért örömteli, hogy a kiadó
nem spórolta meg ezt a néhány oldalt, ahogy az az
Elbától keletre oly gyakran megesik. Összességében megállapíthatjuk, hogy Spannenberger
kitűnő szintézist alkotott a magyar állam és a katolikus egyház két világháború
közötti viszonyának vizsgálatával, és e kötettel a német történetírás
lépéselőnyre tett szert a magyarországival szemben, ahol ez idáig nem készült
ilyen tárgyilagos feldolgozása a témának. (ism.: Varga Szabolcs) | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |