Vissza a tartalomjegyzékhez

10. évfolyam 1. szám
A. D.
MMIX

Spannenberger, Norbert: Die katolische Kirche in Ungarn, 1918-1939. Positionierung im politischen System und "Katholische Reneissance".
Stuttgart, Franz Steiner Verlag, 2006. 218 old.
Kevés veszélyesebb dolog létezik a történetíró számára, mint hogy modernkori egyháztörténettel foglalkozzon

Kevés veszélyesebb dolog létezik a történetíró számára, mint hogy modernkori egyháztörténettel foglalkozzon. Ez a megállapítás független az állami berendezkedéstől, sőt, a parlamentáris demokráciában, ahol a vallásokról és felekezetekről elismerik, hogy fontos szerepet töltenek be a társadalomban, talán még nehezebb az egyház történetéről írni. Hát még ha a magyar katolikus egyház 20. századi történetéről van szó! Ugyanis bátran kijelenthetjük, hogy mivel II. József halálától (1790) kezdve alapkutatások hiányoznak ebben a témában, ezért nem ismerjük a magyar egyház 19-20. századi történelmét. A néhány exponált téma, mint a diktatúrákkal fenntartott viszonyuk, vagy a II. világháború idején játszott szerepük pedig csupán ideológiai argumentációként funkcionál a parlamentben és közéletben zajló politikai vitákban. A képet csupán árnyalja, hogy éppen a recenzált könyv által áttekintett korszak történetéről több mű is született, ám a katolikus egyháznak a politikumhoz fűződő viszonyáról ezek sem adnak teljes áttekintést.

Ezért különösen örömteli, hogy egy fiatal, nem a magyar tudományos közéletben szocializálódott szakember vállalkozott a magyar katolikus egyház 1918-1939 közötti történetének megírására, és ezt a feladatot magas színvonalon, tudományos alapossággal, tárgyilagosan oldotta meg. Spannenberger arra is figyelt, hogy az egyházat – kettős jellegéből adódóan – nem lehet puszta intézményként értelmezni, rendeltetését tekintve több annál. Ugyanis már a téma megközelítése kapcsán könnyen elcsúszhat a kutató, hiszen a puszta intézményrendszer bemutatása ugyanúgy nem ragadja meg a rendszer lényegét, mint a hitbuzgalmi szervezetek kritikátlan méltatása.

A feladat tehát nem volt könnyű, hiszen a Horthy-korszak (1920-1944) katolikus egyházának megítélése már a kortársak szemében sem volt egységes. A legpozitívabb konnotáció szerint ez az éra a katolikus reneszánsz időszaka volt, a kitűnő történész Szekfű Gyula azonban erősen pejoratív értelemben neobarokk berendezkedésnek titulálta, míg a szociális kérdések iránt különösen fogékony, többnyire baloldali népi írók némelyike egyenesen patkánykurzusként értelmezte. A szerző nem teszi le egyik mellett sem a voksát, de a szövegből kiderül, hogy valahol az első két megállapítás között érzi helyesnek a katolikus egyház és a magyar állam szoros együttműködésében kialakult berendezkedés értékelését.

Ezt jól mutatja az alcím, amelyben behatárolja ezt a témát az egyháznak a politikai rendszerben való szerepére, és ebből az összefüggésből vizsgálja a katolikus reneszánsz fogalmának mibenlétét. Ebben a kontextusban azonban kiderülnek a rendszer árnyoldalai is, így nem lehet maradéktalanul pozitívnak értékelni ezt a korszakot sem a katolikus egyház, sem a társadalom oldaláról. Az egyház és állam vizsgálatával a szerző akaratlanul is beszáll abba az évtizedes magyar diskurzusba, amely a Horthy-korszak jellegéről folyik. A vita lényege az, hogy vajon fasiszta, tekintélyuralmi, vagy korlátozottan működő parlamentáris berendezkedés volt-e Magyarországon ebben az időszakban. A válasz az egyháztörténet felől is megadható. A diktatúrákban, legyen az jobb- vagy baloldali, az egyházakat mindig üldözték, és megpróbálták korlátozni társadalomformáló szerepüket, mert az államhatalom nem tűrt el semmilyen tőle független entitást. Mivel ilyen itt nem volt, ezért Spannenberger megerősít bennünket, hogy a rendszer sem fasiszta, sem fasiszta jellegű nem volt.

Az alcím másik tanúsága az, hogy ez a könyv nem a magyarországi katolikus egyház 1918-1938 közötti történetéről szól, ezt terjedelmi okok miatt nem is tehetné. Ez a könyv legfeljebb egy lehetséges értelmezését adja a témának, vagy még pontosabban egy fejezetét írja meg, elsősorban politikai szempontból. Azt kívánja bemutatni, hogy az állami ideológiának miképpen lesz támogatója a katolikus egyház a különböző szervezetein keresztül. A célkitűzés helyes, mert így egy feszes gondolatmenet mentén tudja végigkövetni az eseményeket, és nem lesz belőle egy érdekes, ám de felületes mű. A szűkebb téma kijelölése arra is jó, hogy ebből bebizonyítsuk azt, hogy Spannenberger nem hallgatja el az egyházban rejlő anomáliákat, tárgyilagosan bánik az általa használt forrásokkal, és így csak részben fogadja el a korszakra ráhúzott katolikus reneszánsz értelmezést.

Magyarországon a katolikus megújulás ugyanis már a századfordulón megkezdődött, elsősorban Prohászka Ottokárnak köszönhetően, akinek a vezetésével megkezdődött a nagyvárosok újra-evangelizációja. Megszervezte a Regnum Marianumot a városi fiatalok pasztorációjára. Így nem volt előzmények nélküli a két világháború közötti katolikus dominancia. Ha ezt a folyamatot kívánta volna végigkövetni a szerző, akkor nem kellett volna tíz oldalon keresztül foglalkozni a kommunista Magyar Tanácsköztársaság egyházi rendelkezéseivel, hacsak nem úgy, hogy ez sokban megerősítette az egyházak renoméját a hívek szemében. Egyház és állam viszonyának vizsgálatakor azonban éppen hogy szükséges az eseményeket jobban szemügyre venni, mert a rezsim az iskolák államosítása, földbirtokok elvétele, hitoktatás és sajtó korlátozása mellett a cölibátus eltörlését, és a papság államosítását is tervbe vette, ami az egyház szabadságának fundamentumai ellen való támadás volt.

Spannenberger helyesen mutat rá a párizsi békeszerződés egyik fontos következményére, hogy a felekezeti arányok a katolikusok és a protestánsok javára erősen megváltoztak, míg a korábban akut problémaként jelen levő ortodox egyházak marginálissá váltak az országban. Igaz ezért nagy árat fizettünk. Ami ennél is fontosabb, az a katolikus egyház állammal szembeni magatartásának villámgyors megvál-tozása, ami rendkívüli politikai érzékre vall a katolikus klérus részéről. A korábban teljesen Habsburg-hű, és emiatt a magyar politikai elittel konfrontatív egyház szinte egyik napról a másikra összefonódott az új állam eszmerendszerével, és annak egyik alapja lett. Elmarad viszont az átállás nehézségeinek vizsgálata. Jó lett volna egy térképpel illusztrált rövid összefoglalás arról, hogy a határok változása miben módosította az egyházkormányzatot, mert így érzékeltetni lehetett volna, hogy ez a folyamat szinte az egész korszakon át elhúzódott.

Ám különösebben ez sem róható fel, mert bőségesen kárpótol bennünket az állami kultúrpolitika egyházi felkarolásának bemutatásával. A magyar állam ugyanis helyesen ismerte fel, hogy a válságból való kilábalás egyetlen útja a nevelés és oktatás intézményeinek kiépítése. Példa nélkül áll a magyar történelemben, hogy több éven keresztül az állami kiadások tíz százaléka jutott a Klebelsberg Kunó – majd Hóman Bálint – vezette kultuszminisztériumnak, amelyből kiépítették az iskolahálózatot, és gyakorlatilag megszüntették az analfabetizmust. Eredményességére példa azon magyar Nobel-díjasok nagy száma, akik ezen iskolákban szocializálódtak. Ez az iskolákat fenntartó felekezetek sikere is volt, de közülük súlyánál fogva kiemelkedett a katolikus egyház, amely a magyar szentjei példáján keresztül az állami reprezentációban is helyet kapott. Az 1931. évi Szent Imre év, és az 1938-ban megrendezésre kerülő Szent István ünnepségek, valamint az ezzel egy időben zajló Eucharisztikus Kongresszus az állam számára is fontos események voltak.

Igaz, utóbbit már jelentősen beárnyékolta a gazdasági világválságot követő általános visszaesés, és a mindjobban megerősödő Németország fenyegetése. Az előbbi bemutatását talán egy kicsit elnagyolta a szerző, hiszen mindössze két oldalban tárgyalta, pedig a katolikus egyházat rendkívül foglalkoztatta a világválság okozta gondok enyhítése, és számos tervezetet dolgozott ki erre, valamint rengeteg intézménye igyekezett támogatni a leszakadó tömegeket. Spannenberger eddigi munkássága révén már kitűnően ismerte a német agitáció hatását a magyar-országi német lakosság köreiben és az egyházban, így ennek a kérdésnek egy külön fejezetet szentelt. Ebben kitűnően elemzi a Volksbund létrejöttének okait, az államvezetésben és az egyházban való megítélésüket, valamint ennek buktatóit. A fejezet újabb bizonyíték arra, hogy nem a katolikus reneszánsz oldaláról közelítette meg a problémát, hanem állam, egyház és nagypolitika összefüggésein keresztül vizsgálta azt.

Ezzel együtt a katarzis elmarad. A szerző ott hagyja abba a könyvét, ahol egyrészt az állam és egyház eljut a hatalma csúcspontjára 1938-ban, másrészt viszont a német sikerek láttán radikalizálódó magyarországi német kisebbség megszervezte saját érdekvédelmét. A lezáratlanság érzése ellenére az 1938 megfelelő cezúra, hiszen a II. világháború kitörése után sok tekintetben más pályára állt a katolikus egyház és a magyar állam viszonya, amelyben új gócpontként megjelent a zsidótörvények nyomán kialakult helyzet.

A kötet függelékében fényképes melléklet illusztrálja a könyvben leírtakat, ezzel is segítve annak jobb megértését. Különböző térképek mutatják be Magyarország korabeli választási eredményeinek területi arányait, és a katolikus hívők számarányát az egyes kerületekben. Így világossá válik a katolikus egyház pártpreferenciája, mert ahol a katolikus hívők jelentős többségben voltak, ott többnyire a Nemzeti Egység Párta (NEP) és a paraszti társadalom problémáira fogékony Kisgazdapárt kapta a legtöbb voksot.

Fontos, hogy gazdag bibliográfia segíti a tájékozódást a téma iránt érdeklődőknek. Ebben helyet kaptak kéziratok, folyóiratok éppúgy, mint a legfontosabb kézikönyvek, monográfiák és tanulmányok. A listát böngészve feltűnhet, hogy nagyon kevés átfogó munka született erről a korról 1990 után, és ebből is látszik, hogy a témával foglalkozó számos alapkutatásra lesz még szükség a későbbiekben.

Külön oldalon szerepel az 1919-1938 között regnáló miniszterelnökök listája, ami a külföldi olvasóközönség miatt nagyon fontos, ám szerencsésebb lett volna kibővíteni az érsekek és egyes egyházmegyék püspökeinek a névsorával is. Kitűnő ötlet volt az 1920. és 1930. évi népszámlálás alapján Magyarország felekezeteinek a számarányát táblázatos formában feltüntetni, mert ez nagy segítség az olvasó számára. A Hitvallás című hazafias vers, amely a korszak egyik legemblematikusabb propaganda üzenete volt, inkább a sajátos magyar korhangulatba való beleélést segíti elő, és historiográfiai kuriózum ennek német fordítása. A kötet végén névmutató segíti a kutatókat, a téma iránt mélyebben érdeklődőket, ezért örömteli, hogy a kiadó nem spórolta meg ezt a néhány oldalt, ahogy az az Elbától keletre oly gyakran megesik.

Összességében megállapíthatjuk, hogy Spannenberger kitűnő szintézist alkotott a magyar állam és a katolikus egyház két világháború közötti viszonyának vizsgálatával, és e kötettel a német történetírás lépéselőnyre tett szert a magyarországival szemben, ahol ez idáig nem készült ilyen tárgyilagos feldolgozása a témának.

(ism.: Varga Szabolcs)

 

 

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,