Lutherrel és Kálvinnal ellentétben, akikről könyvtárnyi
irodalom született,[1] a
16. századi reformációs folyamatok fontos, kiemelkedő és kisebb-nagyobb
mértékben meghatározó személyiségei iránt sokkal mérsékeltebb a modern kutatók
érdeklődése. Ezen személyiségek közé tartozik a zürichi reformátor, Huldrych
Zwingli is. Ily módon jobban érthető, hogy Ulrich Gäbler[2]
neki szentelt műve közel három évtized után sem veszítette el az időszerűségét.[3]
Pedig „ez a Zwingli életébe és
munkásságába való bevezetés nem átfogó értekezés – írja a szerző az előszóban –, hanem vázlata a téma egészének,
áttekintés a kutatás helyzetéről és segítség a további önálló munkához”.[4]
(5. p.) Ami egyben azt is jelenti, hogy a Zwingli életét, teológiáját, és
esetleg hatástörténetét, a korabeli társadalomtörténeti kontextusba ágyazottan
tárgyaló monográfia még mindig várat magára. Ez talán a szerzőnek a magyar
kiadáshoz írt előszavában megfogalmazott kitétele ellenére is igaz. Eszerint
könyvének tárgya „Huldrych Zwingli, tetteinek mozgatórugói, teológiai elképzelései,
fejlődése, az egyházi, politikai, társadalmi és gazdasági környezet, a
személyiség és társadalom kölcsönhatása, a zürichi reformátor és a zürichi
reformáció sajátos vonásai, határai éppúgy, mint sikerei és kudarcai”. (7. p.) Az időrendi felépítést követő mű
első fejezete a környezetet vázolja. Ennek keretében az olvasó megismerkedhet a
svájci államszövetség („Eidgenossenschaft”)
sajátságos jogi struktúrájával, illetve annak 16. század eleji helyzetével,
amelybe Zürich a maga politikai, gazdasági és egyházi intézményeivel
beágyazódott. Ezt követően indul Zwingli
életének bemutatása, a második fejezet tehát értelemszerűen a reformátor
ifjúkori és diákéveit (1484–1506) ismerteti. Mindez természetesen felszínre hozza a nehézségeket,
mindazt, ami problémát jelent egy Zwingli-életrajz megírásakor. Ez elsősorban
azt jelenti, hogy a kutatás „egészének nincs nagyon kifejtett módszertudata”. (26. p.) Arról nem is beszélve,
hogy „az egész Zürich előtti időszakra
vonatkozóan rendkívül szűkösek a források. Zwingli szüleiről és testvéreiről,
valamint ifjúkori éveiről fennmaradt néhány adat, de ezek oly kevéssé
szembetűnők, hogy nem kínálkozik belőlük semmiféle összekötő vonal – vagy akár magyarázati lehetőség – a későbbi tevékenységére nézve”. (26. p.) A szerző ezt az első
periódust két időszakra osztja: gyermekkor és diákévek (1484–1498), illetve egyetemre járás
Bécsben és Bázelben (1498–1506). Ennek eredményeképpen Zwingli megszerezte a magiszteri fokozatot,
így bekerült az egyetemet végzettek szűk – és képzett –, mindenképpen kisebbséget alkotó
kategóriájába. A harmadik fejezetben már a
Glarusban és Einsiedelnben (1506–1518) katolikus papként működő
Zwinglivel találkozunk. Ekkorra datálható első politikai állásfoglalása: az
idegen szolgálatra küldendő zsoldosok kérdésében a római Szentszék mellett
foglalt állást, amit a pápaság egy 50 forintos évjáradékkal honorált. Az ebben
az időszakban keletkezett írásai is ekörül a kérdés körül forognak. (Például
fabula az ökörről, vagy beszámoló a franciák és a svájciak közötti katonai összecsapásokról.)
Ugyanakkor a harctereken szerzett tapasztalatai hatására a gondolkodása egyre
inkább a pacifizmus és a zsoldos szolgálat elutasítása irányába fejlődött. (Dulce
bellum inexpertis: „a háború [csak] azoknak vonzó, akik sohasem élték át” – 34. p.) 1515 őszén azonban
gyökeres fordulat állt be a glarusi közvéleményben. I. Ferenc francia király
ugyanis Marignanónál megsemmisítő vereséget mért a svájci csapatokra. Ennek
hatására megerősödtek a franciabarát nézetet képviselők, s a pápa iránti
hűségéről ismert Zwinglinek végül távoznia kellett Glarusból. Az einsiedelni
bencés apátságban lett világi pap. Feladata volt a völgy lakói és a zarándokok
lelki gondozása. Ebben az időszakban az egyházi tevékenységek és a személyes
tanulmányok háttérbe szorították a politikai érdeklődést. Gäbler szerint
Zwingli élete 1506 és 1518 közötti szakaszának „három döntő fontosságú összetevője
van: klasszikus, patrisztikus és skolasztikus írások olvasása [könyvtára részben
fennmaradt a mai zürichi Zentralbibliothek állományában], a svájci humanisták
köréhez tartozás, valamint irodalmi és személyes találkozás Erasmusszal”. (35-36. p.) A negyedik fejezet a zürichi
indulást taglalja. Ez az 1519 és 1522 közötti időszak Zwingli meghívásával
kezdődik a Grossmünster világi papi állásába, ami egyben összekötő szerepet is
betöltött a káptalan és a város között. Ekkorra tehető az a „reformátori fordulat”, amely saját teológiai nézeteinek
kikristályosodását jelenti. Ebben a fejlődési folyamatban – amelynek részelemei a kritikus
igehirdetések és az első nyilvános viták (például a böjt és a szentek
tisztelete körül, összeütközés a koldulórendekkel, szembefordulás a püspöki
tekintéllyel) – még nagyon sok a vitatott kérdés
(például pestises megbetegedés egzisztenciális tapasztalata, Augustinus
hatása). Annyi azonban bizonyos, hogy Zwingli végeredményben „a reformátori Szentírás-elvet
teszi a tan és az élet egyedüli alapjává”. (48. p.) Az ötödik fejezetben a szerző már
a „zürichi áttörés”-ről (1523–1525) ír. Ennek első állomása az
1523. január 29-én megrendezett első zürichi disputa, amelyre mintegy 600
személy gyűlt össze. Döntésében a Tanács megvédte Zwinglit az eretnekség
vádjával szemben, aki 67 tételben foglalta össze korábbi igehirdetései alapvető
mondanivalóját. A vitát követően Zwingli értekezéssé bővítette a röviden
megfogalmazott nézeteit (A tételek magyarázata és okai). Alaptételei (1.
az Isten és a teremtmény között éles ellentét áll fenn; 2. a bűn a látható természet
gyógyíthatatlan törése; 3. az úrvacsora nem áldozat; 4. különbség van a
láthatatlan „katolikus” egyház és a konkrét gyülekezet
között; 5. az „isteni” és az „emberi” igazság különböznek egymástól,
más-más dimenzióhoz tartoznak) azonban elválasztották mind Erasmustól, mind
pedig Luthertől. 1523. október 26–28-án került sor
a második zürichi disputára. Ezen mintegy 900 személy vett részt, köztük
hozzávetőlegesen 350 pap. Napirenden szerepelt a „képek” kérdése is. Zwingli megerősödve
került ki a vitából. Egyértelművé vált, hogy számára a „reformáció” egyrészt a haszontalan
gyakorlatoktól és előírásoktól való megszabadulást, másrészt pedig a nép
erkölcsi-morális megjavulásának elvárását jelentette. A vitát követően azonban
Zürichnek politikai fenyegetéssel kellett szembenéznie (kantonok
intervenciója); miközben a város vezetése és lakossága teológiailag is megérett
a reformokra (mise eltörlése, illetve a képek és a szobrok eltávolítása).
Zwingli ekkor jelentette meg (1525 márciusában) a Commentarius de vera et
falsa religione (Kommentár az igaz és a hamis vallásról) c. értekezését,
amelyet I. Ferenc francia királynak ajánlott, s amelyben a pápát az
Antikrisztussal azonosította. A hatodik fejezetben a szerző a
tényleges egyházi reformokat taglalja Zürichben (1524–1526), melyek szorosan
összefüggtek a társadalmi viszonyokkal. Annál is inkább, mivel a városi felsőbb
réteg és vezetés szerepe meghatározó volt a reformáció áttörésében. Az
átalakulás-átalakítás folyamatában feloszlatták a kolostorokat és a káptalanokat,
intézkedéseket hoztak a szegények támogatásáról, felállították a házassági és
erkölcsbíróságot, illetve szabályozták az istentiszteletet és az egyházi
művészetet. A hetedik fejezetben már kitágul a
horizont, hiszen a reformáció ügye a svájci államszövetség szélesebb
kontextusában kerül bemutatásra (1524–1529). 1524. április 8-án Luzern,
Uri, Schwyz, Unterwalden és Zug katolikus kantonok szövetségre léptek a zürichi
reformációval szemben. A szövetséghez később Freiburg és Solothurn is
csatlakozott. Ilyen körülmények között került sor az 1526-os badeni disputára,
amely a katolikusok (Johannes Eck) és a protestánsok (a bázeli Johannes
Oecolampadius) között zajlott. Zwingli nem vett részt a vitában, amely róla is
szólt. Tanítását tévesnek ítélték, Glarus és Appenzell is. Ezt Bern, Bázel,
Schaffhausen, és természetesen Zürich küldöttségei nem fogadták el. Ennek
eredményeképpen Svájc felekezetileg kettészakadt. Ebben az is szerepet
játszott, hogy Bern határozottan a reformáció mellett kötelezte el magát, ami kihatással
volt az erőviszonyokra is. Mindkét oldalon lázasan folyt a katonai szövetségi
rendszerek kiépítése, ami elvezetett az első kappeli ütközethez. (1529.
június.) A háromszoros túlerőben levő berniek és zürichiek győzelme az –
Ausztria által cserbenhagyott – belső-svájciakkal szemben tovább erősítette a
reformációt, jóllehet Zwinglit elkeserítette a katolikusok iránt mutatott engedékenység. A nyolcadik fejezet szintén az
1520-as évek időszakát tárgyalja, de most teológiai megközelítésben, hiszen
ekkor zajlottak a szentségek (sákramentumok) körüli viták. Itt már a protestáns
táboron belül is törésvonalak jelentkeztek. Zwingli ugyanis összeütközésbe
került egyrészt az anabaptistákkal (a gyermekkeresztség kérdésében), másrészt
pedig magával Lutherrel (az úrvacsora és a krisztusi jelenlét – test és vér – problémáiban). A kilencedik fejezetben a szerző a
hitvallás (Fidei ratio és De providentia Dei) és a politika
kérdéskörét veszi górcső alá (1529–1531). Ennek hátterében természetesen az
1530-as augsburgi birodalmi gyűlés áll. V. Károly császár magatartása ugyanis
kikényszerítette a protestánsok katonai szövetkezését. Mivel a reformáció léte
volt a tét, a „lutheránusok” és a „zwingliánusok” túlléptek a teológiai
megosztott-ságukon. Ugyanakkor Zwingli Zürichet a politikai elszigetelődés
útjára kényszerítette egy olyan pillanatban, amikor az ismételten szembekerült
a katolikus kantonokkal (Luzern és Schwyz), ez alkalommal a Sankt Gallen-i
apátság miatt. Zürich ugyanis ezen a „csatlakozott területen”, minden tiltakozás
ellenére, „eltűrte az apát elűzését, a kolostor eladását és az egyházi terület
szekularizálását”, miközben elutasította egy „svájci államszövetségi
döntőbíróság felállítását” a vitás kérdés rendezése érdekében. Emiatt „a
kortársak szemében Zürich hatalmaskodó és törvényszegő volt”. (136. p.) Bern
kihátrált a körvonalazódó fegyveres konfliktusból, aminek következtében „1531.
október 11-én Kappelnél 3500 zürichi állt szemben, rosszul diszponáltan, kétszer
annyi belső-svájcival. Egy viszonylag rövid, még egy óráig sem tartó ütközetben
eldőlt a csata. Ötszáz zürichi, köztük huszonöt lelkész vesztette életét.”
(137. p.) Maga Zwingli is a halottak között volt. A tizedik fejezet értelemszerűen a
hatástörténettel foglalkozik. Ennek első vonatkozása éppen a kappeli vereség
feldolgozása, amelynek keretében feltűnik Heinrich Bullinger alakja, illetve
előtérbe kerül a Genffel és Kálvinnal való kapcsolat. Ezt követően a szerző
röviden vázolja a Zwingliről a 16. és a 20. század között alkotott képet. A
tizenegyedik fejezet egy alapos bibliográfiai áttekintés (bibliográfiák, forrásgyűjtemények,
Zwingli műveinek kiadásai, átfogó művek) – jóllehet az egyes fejezeteket a
tárgyalt kérdésre vonatkozó széleskörű, szinte kizárólag német nyelvű,
szakirodalom-jegyzék zárja –, míg a tizenkettedik fejezet lényegében Zwingli
életének időrendi táblázata. A mű végén található a Martin
Sallmann által jegyzett utószó és kiegészítő irodalomjegyzék (1983–2003), amely
egyrészt pontokba szedve ismerteti kb. 20 évnyi Zwingli-kutatásnak a markánsabb
előrelépéseit (például egyházatyák Zwingli általi recepciója, Zwingli ellenfeleinek
pontosabb megértése, teológiájának kiindulása és tartalma, lelkipásztori
működése, hatástörténet), másrészt pedig, a jobb áttekinthetőség kedvéért,
magának a monográfiának a fejezeti beosztását követi (a környezettől egészen a
bibliográfiai áttekintésig).[5] A munkát, amely magyar nyelven
mindenképpen hiánypótlónak minősíthető,[6] a
használatot megkönnyítő név- és tárgymutató zárja. Dicséret érte a kiadónak,
valamint azért is, hogy ezt a művet – igényes formában – a hazai olvasóközönség
számára hozzáférhetővé tette. (ism.: Jakab Attila) Jegyzetek: [1] Hazai viszonylatban a nemzetközi
szakirodalomhoz való hozzáférés természetesen korlátozott, és sok esetben
nehézkes, miközben a magyar nyelvű szakirodalom – nyugat-európai összehasonlításban – nagyon szerénynek mondható. Ld.
pl.: Friedenthal, Richard: Luther
élete és kora. Bp., 1983. (3. kiadás); Erikson,
Erik Homburger: A fiatal Luther és más írások. Bp., 1991.; Ebeling, Gerhard: Luther. Bevezetés a
reformátorok gondolkodásába. Bp., 1997.; Tomlin,
Graham: Luther és kora. Bp., 2003.; Gritsch, Eric W.: Isten udvari bolondja – Luther Márton korunk
perspektívájából. Bp., 2006.; Cadier,
Jean: Kálvin. Egy ember Isten igájában. Bp., 1980.; McGrath, Alister E.: Kálvin. A nyugati kultúra
formálódása. Bp., 1996 & 2001.; Niesel,
Wilhelm: Kálvin teológiája. Bp., 1998.; Zsengellér József, Kálvin mozaikok. Tanulmányok a nagy
reformátor életéről és munkásságáról. Pápa, 2000.; Van’t Spijker, Willem: Kálvin élete és teológiája. Bp.,
2003.; Busch, Eberhard: Istenismeret
és emberség. Betekintés Kálvin teológiájába. Bp., 2009.; Huszár Pál: Kálvin János élete,
teológusi, reformátori és egyházszervezői munkássága (1509-1564). Bp., 2009. [2] A szerző 1996 óta a KGRE HTK
díszdoktora. [3] A magyar fordítás a harmadik német
nyelvű kiadás alapján készült. [4] Mindezt Kristó Gyula a
következőképpen fogalmazta meg: „Időről időre el kell végezni az addigi ismeretanyag kritikai
átrostálását, ki kell jelölni a továbblépés útjait, meg kell kísérelni az
ismert adatok alapján az összegzést, még akkor is, ha tudjuk, ez csak alkalmi,
időleges lehet.” Kristó
Gyula: A székelyek eredetéről. Szeged, 1996. (Szegedi Középkortörténeti
Könyvtár, 10.) 135. p. [5] Az utóbbi évek vonatkozásában ez
még kiegészíthető az alábbi művekkel: Ronchi,
Sergio: Zwingli e Calvino nel contesto elvetico. Bologna, 2005.; Scholl, Hans: Verantwortlich und frei.
Studien zu Zwingli und Calvin, zum Pfarrerbild und zur Israeltheologie der
Reformation. Zürich, 2006. [6] Ld. az általam talált egyetlen
művet: Zsirka László: Zwingli Ulrik élete és munkássága. Debrecen,
1992. (Teológiai Önképzőköri Társulat Füzetei, 1) | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |