2. AZ ÁRUK TOVÁBBÍTÁSÁVAL KAPCSOLATOS SZERZŐDÉSEK

A nemzetközi kereskedelem kialakulásával jellemzővé vált, hogy az árukat többnyire nem ott állítják elő, ahol felhasználják, vagy értékesítik őket, így szükségessé vált azok helyváltoztatása. Az áruknak ez a helyváltoztatása történhet egészen egyszerűen vagy az eladó, vagy pedig a vevő saját szállítóeszközével, ez azonban a külkereskedelemben nem nagyon jellemző. A nemzetközi árucsere fejlődése során idővel olyan vállalkozások jöttek létre, amelyek az eladó és a vevő helyett vállalták az áruk egyik helyről a másikra történő továbbítását, azaz fuvarozását.

A fuvarozási szerződés mellett az áruk helyváltoztatása során nagy szerepe van olyan más szerződéseknek is, mint a szállítmányozási, a raktározási és a biztosítási szerződés. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogában az ezekre a szerződésekre vonatkozó legfontosabb nemzetközi eredetű szabályokat tekintjük át.

2.1. A nemzetközi árufuvarozási szerződés

A fuvarozás jogi szabályozása nem a fuvarozással együtt alakult ki, hanem később, amikor a fuvarozás tömeges tevékenységgé vált. A fuvarozási szerződés önálló szerződéstípusként a XIX. században jelent meg - összekapcsolódva a közlekedés fejlődésével.

A fuvarozási szerződés szereplői: a feladó, aki a fuvarozóval az áru továbbításáról megállapodik - a fuvarozó (szállítmányozó, alfuvarozó), aki az áru továbbítását vállalja - és a címzett, akinek a továbbított árut ki kell szolgáltatni.

A fuvarozási szerződést mint önnálló szerződéstípust a magyar jogban a Ptk. XLI. fejezete szabályozza. A fuvarozás vállalkozási tipusú szerződés, hiszen az árut el kell vinni az egyik helyről a másikra és ott ki kell szolgáltatni a címzettnek. A fuvarozási szerződés rendszerint nem ölt önálló okmányformát, létrejöttét a fuvarlevél igazolja, általában a felek megállapodásával jön létre. Kivétel ezalól a vasúti fuvarozás, ahol a szerződés létrejöttéhez szükséges az áru fuvarozásra történő átadása is.

Megjegyezzük, hogy a nemzetközi magánjogi Kódex 25.§ i.) pontja szerint - a felek jogválasztásának hiányában - a fuvarozási szerződésre annak az államnak a joga alkalmazandó, amelyben a szerződés megkötésének időpontjában a fuvarozó székhelye vagy telephelye van.

A nemzetközi kereskedelemben ma az árufuvarozásnak öt egymástól jól elkülönült fajtáját különböztethetjük meg: a vasúti, a közúti, a légi, a tengeri és a folyami fuvarozást. E fuvarozási fajtákhoz, vagy másképpen fuvarozási módokhoz különféle nemzetközi egyezmények kapcsolódnak, amelyeknek hazánk is részese. Napjainkban egyre inkább önálló fuvarozási fajtává válik továbbá az ún. konténerfuvarozás, valamint a különböző fuvarozási módokat együtt alkalmazó, ún. kombinált (multimodális) fuvarozás is.

A felsorolt fuvarozási módokon túlmenően árutovábbítást a posta is végez, ennek a jelentősége azonban a nemzetközi kereskedelemben elenyésző (jóformán csak az ún. postakényszer alá eső árukra terjed ki). Bizonyos árufélék továbbítása (pl. kőolaj, földgáz, villamosenergia) vezetéken is történhet, ez a fajta árutovábbítás azonban nem fuvarozási szerződés keretében történik, tekintettel arra, hogy a vezeték, mint árutovábbítási eszköz az áru szállítására kötelezettséget vállaló tulajdonában van, és így az adásvétel mellett nincs elkülönült fuvarozási mozzanat.

A fuvarozás fogalma tágabb értelemben a személyfuvarozást is magában foglalja, ez azonban szintén nem tartozik a nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga keretében tárgyalt joganyaghoz.

A nemzetközi fuvarjog elsődlegesen az anyagi fuvarjogot egységesítő ágazati (az egyes fuvarozási módokhoz kötődő) multilaterális nemzetközi egyezményekre épül. Maga a Ptk. is utal arra (Ptk. 506.§ (1) és (2) bekezdései), hogy rendelkezéseit csak nemzetközi szerződés, illetve jogszabály eltérő rendelkezése hiányában lehet alkalmazni,

- ha a küldeményt országhatáron túl kell továbbítani, vagy pedig

- a hajózási és légifuvarozó vállalat fuvarozási szerződéseire

E vonatkozásban jogszabályon az ágazati fuvarozási szabályokat kell érteni. A nemzetközi fuvarozási szerződések körében így a nemzeti anyagi jogoknak csak kisegítő (szubszidiárius) szerep jut, a nemzeti kollíziós szabályoknak pedig a gyakorlatban szinte egyáltalában nincs jelentőségük. A nemzeti anyagi jogok kiegészítő szerepe abban áll, hogy ha az ágazati nemzetközi egyezmény az adott kérdést nem szabályozza, mögöttes jogként a nemzeti anyagi fuvarjogi szabályok alkalmazandók.

2.1.1. A nemzetközi vasúti fuvarozási szerződés

A nemzetközi kereskedelem tárgyát képező áruk elfuvarozásában a vasutaknak kiemelkedő szerepük van, hiszen nagy teljesítőképességüknél fogva nagytömegű áruk aránylag gyors és biztonságos elfuvarozására képesek, viszonylag kedvező fuvardíjak mellett. A vasútvonalak az egész világot behálózzák, a különböző országok vasútjai pedig rendszerint jogosultak egymás javára, illetve terhére szerződést kötni.

2.1.1.1. Jogforrások: A vasúti fuvarozás nemzetközi egyezményei

a) A nemzetközi vasúti fuvarozás alapvető jogforrása az ún. CIM-COTIF egyezmény, amelynek elődjét, a CIM rövidítésű Vasúti Árufuvarozási Nemzetközi Egyezményt (Convention Internationale concernant le transport des Marchandises par chemin de fer) 1890-ben kötötték meg, és 1983-ban lépett életbe. Ezt a CIM egyezményt vették revízió alá később, és jelenleg az 1980-ban, Bernben megtartott revíziós konferencián elfogadott, majd 1985-ben hatályba lépett COTIF (Nemzetközi Vasúti Fuvarozási Egyezmény - Convention de Transport Internationale Ferroviaire) függelékeként létezik és azzal szerves egységet alkot. A COTIF-nak tagja jóformán minden európai ország (a volt Szovjetunió tagországait, Jugoszláviát, Bosznia-Hercegovinát és Macedóniát kivéve), továbbá tagja több afrikai, valamint közel-keleti ország is. Az egyezményt hazánkban az 1986. évi 2. tvr. hirdette ki.

A CIM-COTIF szerkezetét tekintve három részből áll: egyrészt magából a Nemzetközi Vasúti Fuvarozási Egyezményből, amely a személy- és árufuvarozásra vonatkozó közös rendelkezéseket tartalmaz, és szervezeti kérdéseket szabályoz, másrészt a személyfuvarozás speciális szabályairól szóló CIV-ből (A. függelék), harmadrészt az árufuvarozásra vonatkozó szabályokat tartalmazó CIM-ből (B. függelék).

A CIM-COTIF-ot 1990-ben módosították: a módosító Jegyzőkönyvet hazánkban a 16/1998 (VI.29.) KHVM rendelet hirdette ki.

b) A CIM alkalmazásának feltétele, hogy a küldemény legalább két tagállam területét érintse. Az egyezmény általában áruk fuvarozására vonatkozik, de lehetőség van bizonyos tárgyak fuvarozásból történő kizárására (pl. terjedelmük vagy jellegük folytán), valamint egyes áruk (pl. élőállat) fuvarozásának feltételhez való kötésére.

Az egyezmény érdekes kollíziós szabályt tartalmaz, amikor kimondja, hogy az abban nem szabályozott kérdésekben annak az államnak a jogát kell alkalmazni (beleértve a kollíziós normákat is), ahol a jogosult az igényét érvényesíti. A nemzeti anyagi fuvarjogi szabályok szubszidiárius alkalmazására tehát ezzel a közvetítéssel (utalással) kerülhet sor.

c) Az ugyancsak a nemzetközi árufuvarozási szerződésekre vonatkozó ún. SZMGSZ megállapodást (Szoglasenyie o Mezsdunarodnom Zseleznodorozsnom Gruzovom Szoobscsenyii – Nemzetközi Árufuvarozási Megállapodás) annak idején a volt szocialista országok vasúttársaságai 1951-ben kötötték meg egymással és 1954-től az érintett országok viszonylatában érvényesült. 1990 óta a megállapodás jelentőségét elveszítette, de a volt Szovjetunió utódállamainak vasúttársaságaival a vasúti forgalom továbbra is az SZMGSZ szabályai szerint bonyolódik.

Az SzMGSz mint jogforrás jogi természetét tekintve nem minősül jogszabálynak, mivel hazánkban jogszabállyal nem hirdették ki, ennek megfelelően alkalmazására nem jogi normaként, hanem a vasúttársaságok által közösen kialakított általános szerződési feltételekként kerül sor.

2.1.1.2. A fuvarozási szerződésre vonatkozó szabályok

a) A CIM-COTIF alapján a vasutat fuvarozási kötelezettség terheli, s ez alól általában csak akkor mentesül, ha a fuvarozást rajta kívül álló okból nem tudja végrehajtani: ha például, nem rendelkezik megfelelő személyzettel vagy eszközökkel, ha a vasút által el nem hárítható, továbbá rendkívüli körülmények az áru fuvarozásra történő átvételét gátolják.

b) A fuvarozási szerződés megkötésére a fuvarlevéllel (Frachtbrief, lettre de voiture) kerül sor, amely egy, a CIM által rendszeresített nyomtatvány. Ez a felek jogairól és kötelezettségeiről nem rendelkezik, csupán a szerződés létrejöttét tanúsítja, tartalmazza továbbá a fuvarozásra vonatkozó adatokat. A vasúti fuvarozási szerződés reálszerződés: létrejöttéhez nem elég a fuvarlevél kitöltése, hanem szükséges az is, hogy a fuvarozó az árut fuvarozásra átvegye. A vasúti fuvarozási szerződés részletes feltételeit, valamint a díjszabást a vasúttársaság üzletszabályzata tartalmazza, amely a CIM 6. cikkében foglaltaknak megfelelően a felek közötti szerződés elválaszthatatlan részét képezi.

A fuvarlevélen feltüntetett adatokat többnyire a feladó jegyzi be, és helyességükért felelősséggel tartozik. Az áru mennyisége és darabszáma vonatkozásában a vasutat csak olyan esetben terheli felelősség, ha az áru mennyiségét, darabszámát a feladási állomáson konkrétan megállapította és ezt a fuvarlevélen tanúsította. E megállapítási eljárással kapcsolatban az egyezmény a feladó ország jogára bízza a szabályozást. Az egyezmény e szabályai értelemszerűen kollíziós szabályoknak tekintendők. A vasúti árufuvarozási szerződésekről rendelkező 153/1996 (X.15.) Korm. rendelet a tömeg-megállapítást és darabszámlálást kérésre kötelezővé teszi, “amennyiben az lehetséges”. Ha a vasút a tömeg-megállapítást, vagy a darabszámlálást nem végzi el, ennek tényét és indokait a fuvarlevélbe be kell jegyeznie, ami azonban fenntartásnak nem minősül, azaz erre később a vasút nem hivatkozhat.

Az áru berakásának kötelezettsége a felek megállapodásától, vagy a berakás helyének nemzeti jogszabályaitól függ; ugyanígy az érkezési állomás jogszabályai az irányadóak az áru kiszolgáltatásának szabályai tekintetében. Ezek a szabályok - a megállapítási eljárásra irányadókhoz hasonlóan - ugyancsak kollíziós szabályok.

2.1.1.3. Szerződésszegés, a vasút felelőssége

Az árufuvarozási szerződés fuvarozó általi megszegésének esetei a következők: késedelem, az áru elveszése, sérülése.

a) A vasút felelőssége, amely az áru átvételétől a kiszolgáltatásig terjed - mint a fuvarozók felelőssége általában - objektív, ugyanakkor korlátozott. A fuvarozásban résztvevő összes vasút felelőssége egyetemleges: a fuvarozásban résztvevő minden vasút az áru átvételével együtt belép a fuvarozási szerződésbe és vállalja az abból folyó kötelezettségeket.

b) A felelősség objektív, mert a vasút felelős azért a kárért, amely

- a fuvarozási határidő túllépéséből (késedelem),

- az áru részleges vagy teljes elveszéséből, és

- az áru sérüléséből származik.

Az áru elveszésével kapcsolatosan a CIM a vasút felelősségét megalapozó, megdönthetetlen vélelmet fogalmaz meg: az árut elveszettnek kell tekinteni a fuvarozási határidő lejártát követő 30 nap elteltével és ebben az esetben a jogosult kártérítési igényt érvényesíthet a vasúttal szemben. Más vonatkozásban a fuvarozási határidőket a vasúti díjszabások állapítják meg.

c) A vasút felelőssége korlátozott; mentesül a felelősség alól, ha a kár

b) olyan okból keletkezhet, amely vis maiornak minősül (pl. földrengés, árvíz, villámcsapás, háború stb.),

c) nyitott kocsiban történő fuvarozás során keletkezett,

d) azt a csomagolás hiánya illetve hiányossága okozta,

e) az áru belső sajátos tulajdonsága miatt állt elő (pl. élőállat),

f) a feladó berakása vagy a címzett kirakása okozta,

g) ha a kár fuvarozásból kizárt, vagy feltételesen fuvarozható áruban keletkezett.

Ezekben az esetekben a vasútnak elég az okot valószínűsíteni, az igényérvényesítő azonban ilyenkor is ellenbizonyítással élhet.

d) A szerződésszegésért való felelősség jogkövetkezményei a következők: kártérítés, a fuvardíj visszafizetése, valamint a fuvarozás során a feladó által megfizetett vámok és egyéb költségek visszatérítése.

A kártérítés mértéke az egyes felelősségi eseteknél másképp alakul:

- Teljes vagy részleges elveszés esetében a kártérítés összegét a tőzsdei illetve a piaci ár, vagy ezek hiányában a helyben szokásos ár alapján számítják ki, amely azonban nem lehet több, mint a hiányzó tömeg minden kilogrammja után 17 elszámolási egység. A CIM által használt elszámolási egység az úgynevezett SDR (Special Drawing Rights). Ezt azok az államok alkalmazzák, amelyek tagjai a Nemzetközi Valutaalapnak. Az SDR ún. kollektív valuta, mesterséges elszámolási pénz, amelyet 5 vezető valutából képzett valutakosár alapján határoznak meg, és amelynek értéke 2001-ben kb. 1,5 USD.

Az áru elveszésétől meg kell különböztetni az áruveszteséget, amely a fuvarozás folytán tömegükben általában csökkenő árukra vonatkozik. Ilyenkor a vasút csak az egyezményben meghatározott mértéken (2% a folyékony és nedves áruknál, 1% a száraz áruknál) felüli veszteségért felelős.

- Az áru megsérülése esetén kártérítést az elveszésnél ismertetett szabályok szerint kell megfizetni azzal, hogy a küldemény utáni kár összegét az értékcsökkenés arányában kell megállapítani.

- A fuvarozási határidő túllépése esetén a vasút által fizetendő kártérítés maximált: nem haladhatja meg a fuvardíj négyszeresét, és csak akkor lehet szó kártérítésről, “ha kár keletkezett”. A károsultnak tehát minden esetben bizonyítania kell, hogy őt kár érte, amely a fuvarozási késedelemre vezethető vissza.

- A vasút köteles a teljes bizonyított kárt megtéríteni, ha a kár bizonyíthatóan olyan cselekményből vagy mulasztásból származik, amelyet a vasút követett el “akár egy ilyen előidézésének szándékával, akár gondatlanságból, vagy annak tudatában, hogy ebből valószínűleg ilyen kár származik”.

- Súlyos gondatlanság esetében a kártérítés a korábban meghatározott általános kártérítési összegek kétszeresére korlátozódik.

e) A fuvarlevél kitöltésekor a feladó díjfizetés ellenében kiszolgáltatási érdeket vallhat be. Ezzel - a fuvarbiztosítás ősének tekinthető - eszközzel elérhető, hogy a vasút a kárt az érdekbevallás összegéig térítse meg anélkül, hogy a kár mértékét a feladónak bizonyítania kellene.

f) Kártérítési összeg után, ha az a 4 elszámolási egységet meghaladja, a felszólamlás napjától számítva évi 5 %-os kamat követelhető.

2.1.1.4. A vasúttal szembeni igényérvényesítés

A vasúttal szemben támasztott igények érvényesítésének az alábbi lépcsői vannak:

a) Részleges elveszés vagy sérülés bekövetkezése vagy gyanúja esetén, vagy ha a jogosult ilyent állít, a vasút köteles késedelem nélkül tényálladéki jegyzőkönyvet felvenni a legfontosabb adatok rögzítésével. A tényálladéki jegyzőkönyv felvételének elmulasztása jogvesztéssel jár: a vasúttal szembeni minden igény megszűnik.

A magyar bírói gyakorlat különbséget tesz a kiszolgáltatás előtti és utáni tényálladéki jegyzőkönyvek között. A kiszolgáltatás előtti jegyzőkönyv felvételekor a vasút maga számlálja meg a küldeményt, míg a kiszolgáltatás utáni jegyzőkönyv felvételére akkor kerül sor, ha a károsodást csak a kiszolgáltatást követően állapítják meg, és a kiszolgáltatást követő 3 napon belül a címzett ilyen jegyzőkönyv felvételét kéri a vasúttól. Ilyen megkülönböztetést az egyes nemzeti jogok általában nem ismernek, az azonban minden országban egységes szabály, hogy a vasutak csak a fuvarozás közben (a feladás és a kiszolgáltatás között) keletkezett károkért felelősek, így ha a kár megállapítására csak a kiszolgáltatást követően kerül sor, a címzettnek kell bizonyítani, hogy a kár nem a kiszolgáltatás és a jegyzőkönyv felvétele közötti időben következett be.

Ezt az elvet mondta ki többek között a Legfelsőbb Bíróság a Legf. Bír. Gf. III. 30.840/1981 számú ügyben, ahol a címzett képviselői vasúti alkalmazott jelenléte nélkül nyitották ki a vasúti kocsi tolóajtajait és a vasúti tényálladéki jegyzőkönyv felvételére csak egy nappal később került sor. A Legfelsőbb Bíróság ezt a jegyzőkönyvet alkalmatlannak minősítette a vasút felelősségének a megállapítására (BH 1983.167).

b) A kárigényt a jegyzőkönyv felvételét követően először felszólamlás formájában kell a vasút felé benyújtani, amelynek a peres eljárást meg kell előznie: a felszólamlás tehát a per megindításának feltétele. Az egyetemleges felelősségből adódóan a felszólamlás a fuvarozásban részt vett bármely vasúthoz benyújtható, a gyakorlatban azonban a felek a legegyszerűbb megoldást választva rendszerint saját vasútjukat választják. A felszólamláshoz mellékelni kell a fuvarlevelet (elveszés esetén a másodpéldányt), a tényálladéki jegyzőkönyvet, valamint az áru értékét, és a kár mértékét tanúsító okmányt.

c) A felszólamlás teljes vagy részleges elutasítása esetén a vasút ellen per indítható annak az államnak azon bírósága előtt, amelyik a perrel megtámadott vasút tekintetében illetékességgel bír. A vasúttal szembeni igényérvényesítést követően, több fuvarozásban részt vett vasút esetén a marasztalt vasút visszkeresettel élhet a kárt okozó vasúttal szemben.

d) A fuvarozási szerződésből eredő igény egy év alatt évül el, kivéve néhány esetet, amikor két év az elévülési idő (pl. a szándékosságra visszavezethető kár esete). Az elévülés szünetel a vasúthoz intézett felszólamlás esetében addig a napig, amíg a vasút a felszólamlást el nem utasította. Elévült igény beszámítás alapján sem érvényesíthető. Az elévülés szünetelésére és megszakítására egyebekben a kollíziós szabályok szerint alkalmazandó nemzeti jog érvényes.

2.1.1.5. Az SZMGSZ főbb rendelkezései

Az SZMGSZ több helyen is a CIM-től eltérő rendelkezést tartalmaz. Ezek közül a legfontosabbak:

- az áru kiszolgáltatását követően tényálladéki jegyzőkönyv felvétele a vasúttól már egyáltalán nem követelhető,

- elveszés és sérülés esetén a kártérítési összeg meghatározásánál az áru számlán szereplő értékét kell elsődlegesen alapul venni, és nincs kártérítési határ,

- a fuvarozási határidő túllépése esetén a vasút bírságot fizet, amely százalékosan növekszik a túllépés hosszától függően, de nem haladhatja meg a fuvardíj 30 %-át,

- a felszólamlást a feladónak a feladási, a címzettnek pedig a rendelkezési vasútnál kell benyújtania, amely azt a kézhezvételtől számított 180 napon belül köteles megvizsgálni és megválaszolni,

- az elévülési idő 9 hónap (a fuvarozási határidő túllépése esetén 2 hónap), amely akkor is folytatódik, ha a vasút a 180 napon belül a felszólamlásra nem ad választ,

- a késedelmi kamat mértéke évi 4 %.

2.1.2. A nemzetközi közúti fuvarozási szerződés

A nemzetközi közúti árufuvarozás jelentősége a második világháborút követően nőtt meg, ami a gépkocsigyártás fejlődésének, az úthálózat kiépítésének és a fuvarozási mód előnyeinek (pl. a háztól-házig jelleg) köszönhető. A közúti fuvarozás további térnyerését ugyanakkor megkérdőjelezi a környezeti ártalmak problémája, illetve a közutak és a határátkelőhelyek áteresztő képessége. A nemzetközi közúti árufuvarozás első érdekvédelmi szervezete, a Nemzetközi Közúti Fuvarozási Egyesület (International Road Transport Union - IRU) az 1940-es években jött létre. Az IRU célja a tagok érdekvédelme és a gépjármű-közlekedés fejlődésének az elősegítése. A nemzetközi közúti árufuvarozás legfontosabb nemzetközi egyezményei az IRU közreműködésével jöttek létre.

2.1.2.1. A CMR egyezmény

A közúti fuvarozásról szóló és az UNIDROIT által kidolgozott nemzetközi egyezményt 1956-ban kötötték meg Genfben (CMR - Convention Relative au Contrat du Transport International de Marchandise par Route). Az egyezményhez Magyarország is csatlakozott és azt az 1971. évi 3. tvr. hirdette ki. A CMR és a CIM-COTIF közötti számos hasonlóság miatt csak az eltérésekkel foglalkozunk.

a) A CMR egyezményt akkor kell alkalmazni, ha az áru átvételének és kiszolgáltatásának helye két különböző államban van, amelyek közül legalább az egyik az egyezmény részes állama. A fuvarlevél a közúti fuvarozás során sem több, mint a fuvarozási szerződésről kiállított okirat, amelynek hiánya, szabálytalansága vagy elvesztése nem érinti sem a fuvarozási szerződés létét, sem pedig annak érvényességét. A fuvarozási szerződés létrejöttéhez az áru átadása-átvétele nem szükséges, a közúti fuvarozási szerződés tehát konszenzuál szerződés.

A vasutakkal ellentétben a közúti fuvarozónak nincs fuvarozási kötelezettsége. A fuvardíjat a fuvaroztató és fuvarozó szabad megállapodása határozza meg.

A fuvarozó átvételkor köteles ellenőrizni a darabszámra vonatkozó adatok pontosságát és az áru vagy a csomagolás külső állapotát. Ha erre nincs módja, vagy egyébként fenntartásai vannak, köteles azt a fuvarlevélen rögzíteni. A fuvarozó fenntartásaival szemben a feladó később nem emelhet kifogást, ha azok jogosságát a fuvarlevélen kifejezetten elismerte. Fenntartás hiányában ellenkező bizonyításig vélelmezni kell az áru fuvarlevélen jelzett darabszámát és jó állapotát.

Ha a címzett az árut a nélkül vette át, hogy annak állapotát a fuvarozóval együtt megvizsgálta volna, vagy a kapcsolódó fenntartását a fuvarozóval azonnal, illetve fel nem ismerhető hiány esetén, 7 munkanapon belül írásban közölte volna, ellenkező bizonyításig vélelmezni kell, hogy az áru átvételére a fuvarlevélben leírt állapotban került sor.

b) Szerződésszegés esetén a közúti fuvarozó felelősségének természetére és a mentesülési okokra vonatkozó szabályok lényegében megegyeznek a CIM rendelkezéseivel. A kártérítés mellett ez esetben is vissza kell téríteni a kifizetett vámokat és egyéb költségeket. Mindazonáltal késedelem esetén a kártérítés nem haladhatja meg a fuvardíj összegét, részleges vagy teljes elveszés esetén pedig a kártérítés nem lehet több, mint a hiányzó bruttó súly minden kilogrammja után 25 aranyfrank (amely alatt 10/31 g súlyú és 0,900 finomságú aranyfrankot kell érteni). Az áru sérülése esetén a kártérítés összegét az elveszés szabályai szerint kell megállapítani, de ez esetben kilogrammonkénti korlát nem érvényesül.

c) A közúti fuvarozóval szembeni igényérvényesítésnek is feltétele a felszólamlás. A fuvarozóval szembeni per a felek választása szerinti rendes vagy választott bíróságon, vagy az alperes székhelye, az áru feladásának, vagy átvételének helye szerinti rendes bíróságon is megindítható.

d) A CMR egyezmény alapján indított perekben hozott ítéletek az egyezménynél fogva végrehajthatók a tagállamokban. Ezzel megvalósulnak a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. tvr.-nek a külföldi határozatok elismerhetőségére és végrehajthatóságára vonatkozó 72. § (1) bekezdés a.) pontban és a 74/A.§-ban megfogalmazott feltételek, hiszen jelen esetben a végrehajthatóságot nemzetközi egyezmény írja elő.

e) Az általános elévülési idő a közúti fuvarozás esetében is egy év, szándékosság és súlyos gondatlanság esetén azonban a követelések három év alatt évülnek el.

2.1.2.2. A TIR egyezmény

Az áruknak TIR-igazolvánnyal történő nemzetközi fuvarozását megkönnyíti az ún. TIR-egyezmény, amelyet vámszavatossági egyezményként kötöttek meg 1959-ben. Ez azt jelenti, hogy a TIR (Trafic International Routier) -eljárás szerint fuvarozott áruk az átmenő (tranzit) országokban mentesítést nyernek a vámok, illetékek, letétek fizetése alól. Az egyezmény keretében az IRU szavatolja a vámfizetést, illetve a fuvaráru vámolását, ha az bármilyen oknál fogva a tranzitországban maradna. A TIR egyezményt hazánkban az 1978. évi 16.tvr. hirdette ki.

A TIR-okmánnyal rendelkező és szabályos vámzárral lezárt gépkocsikat általában nem nyitják fel az átmenő határállomáson. A TIR-igazolvány nem az árut, hanem a járművet kíséri és társul hozzá egy, a járműre szerelt TIR-tábla is. Az ún. TIR Carnet ugyanakkor a fuvarozott áru vámszavatossági okmánya, amelyet a feladó tölt ki. Az okmány lapjai (másolati példányai) az egyes tranzitországokban maradnak, tanúsítva az áru be- és kilépését.

2.1.3. A nemzetközi légi fuvarozási szerződés

2.1.3.1. A nemzetközi légi fuvarozási szerződése vonatkozó jogforrások

Már az 1919-ben megkötött Párizsi Egyezmény számos olyan kérdést rendezett, amelyek a légiközlekedési ágazat fejlődését szolgálták. Ugyanebben az évben hozták létre a nemzetközi Légifuvarozási Szövetséget (International Airtransport Association - IATA), amelynek helyébe 1945-ben lépett a Havannában létrehozott hasonló nevű szervezet. Az IATA rendkívül nagy szerepet játszik a légifuvarozási szerződések feltételeinek egységesítésében.

Az első légifuvarozási egyezményt 1929-ben kötötték meg Varsóban (1936:XXVII.tc.), majd ezt 1955-ben Hágában (1964. évi 19.tvr.) módosították. A Varsói Egyezményhez további, Magyarországon ki nem hirdetett, kiegészítő egyezmények és jegyzőkönyvek is kapcsolódnak: a guadalajarai egyezmény (1961), amely a Varsói Egyezmény hatályát terjeszti ki az olyan esetekre, amikor a tényleges fuvarozó a szerződő fuvarozótól eltérő személy, az 1971. évi Guatemalai Jegyzőkönyv, valamint az 1975. évi Montreali Jegyzőkönyvek. E kiegészítések miatt az Egyezmény gyakorlati alkalmazása meglehetősen nehézkes, tekintettel arra, hogy minden esetben vizsgálni kell azt, hogy a fuvarozásokban érintett államok részesei-e valamelyik jegyzőkönyvnek, azaz hogy ennek megfelelően a Varsói Egyezményt az adott fuvarozási jogviszonyra milyen kiegészítésekkel kell alkalmazni.

A Varsói Egyezményt 1999-ben vették teljes revízió alá, a revíziós konferencia által elfogadott ún. Montreali Egyezmény ratifikációs eljárása jelenleg is tart. A Montreali Egyezmény, hatálybalépését követően, a Varsói Egyezmény helyébe lép.

2.1.3.2. A Varsói Egyeznény főbb szabályai

Összehasonlítva a CIM illetve a CMR egyezményekkel a Varsói Egyezmény nincs olyan alaposan kidolgozva.

a) A légi fuvarozás jellegénél fogva átmenetet képez a vasúti, a közúti, és a tengeri fuvarozás között. A fuvarozót a küldemények továbbítására vonatkozó fuvarozási kötelezettség terheli. A légi fuvarozási szerződés a felek megállapodásával jön létre.

b) Az egyezmény 1955. évi módosítása határozta meg az egyezmény területi hatályát: az egyezmény alkalmazást nyer, ha az indulási és a rendeltetési hely két részes állam területén van, valamint akkor is, ha csak az egyik hely van részes állam területén, de egy másik részes állam területén közbenső leszállást irányoztak elő.

c) A szerződés érvényességének nem feltétele a légifuvarlevél (air waybill) kiállítása, azonban annak igen nagy jelentősége van a fuvarozó felelőssége szempontjából: ha ugyanis a fuvarozó a fuvarlevél kiállítását mellőzi, később nem hivatkozhat azokra a mentesítő okokra, amelyeket az egyezmény a fuvarozók javára megállapít.

d) Szerződésszegés esetén a kártérítés mértéke a következő: A fuvarozótól bizonyított kárigény esetén követelhető összeg 250 aranyfrank kilogrammonként. (Légi fuvarozás esetén az aranyfrankon olyan frankot kell érteni, amely 65,5 mg súlyú, 900/1000 finomságú arany.)

Kárigény olyan áruk esetében is támasztható, amelyeket a fuvarozó a repülőtéren fuvarozásra átvett, de a fuvareszközbe még nem rakták be.

A fuvarozó akkor mentesül a felelősség alól, ha:

h) tanúsítja, hogy ő maga, ügynöke, személyzete mindent megtett annak érdekében, hogy a kár ne következzen be,

i) a számára is lehetetlennek bizonyult a kár elhárítása,

j) bizonyítja, hogy a kár a kárt szenvedő személy vétkes, gondatlan magatartásának a következménye,

k) ha a fuvarozást rendkívüli, a légi fuvarozói üzlettel együtt nem járó körülmények között hajtották végre.

e) A légi fuvarozási szerződés megszegése alapján támasztott igények érvényesítése a következő módon történik: károk esetén a kárigényt óvás formájában kell bejelenteni, amelynek hiányában kártérítési per nem indítható. A légifuvarozóval szembeni pereket a fuvarozó székhelye (telephelye) szerinti bíróságnál, vagy a rendeltetési hely bíróságánál kell megindítani. A légi fuvarozóval szemben támasztott kárigények két éven belül évülnek el.

2.1.4. A tengeri árufuvarozási szerződés

Történelmileg a tengeri fuvarozás tekinthető a legrégibb nemzetközi fuvarozási módnak, amely sokáig szokásjogi úton fejlődött. A mai tengeri fuvarozási jog kialakulására hatást gyakorolt a római jog, az olasz, a holland és - leginkább - az angol tengerjog. Utóbbi - az angol tengeri hajózás múlt századbeli jelentős szerepe folytán - domináns szerepet játszott az egyes országok napjainkban is érvényesülő jogi szabályozásának kialakításában.

A tengeri árufuvarozás alábbi fajtáit különböztethetjük meg:

- a vonalhajózást (liner service) és

- a bérelt hajózást (tramping, charter).

Ennek megfelelően különböztetünk meg vonalhajózási és bérelt hajózási szerződéseket.

2.1.4.1. A vonalhajózás

A vonalhajózás fő jellemzője a rendszeresség, ami darabáruk állandó, menetrendszerű fuvarozását jelenti, meghatározott kikötők között, viszonylag rövid fuvarozási időtartammal.

a) A vonalhajózás legfontosabb okmányai:

- hajóraklevél vagy hajóselismervény

- kiszolgáltatási jegy

- dokkbizonylat

- hajóstiszti elismervény.

aa) Hajóraklevél (Bill of Lading, connaissement, Konossement – nemzetközileg elfogadott rövidítéssel: B/L)

A hajóraklevél a tengeri árufuvarozás legfontosabb okmánya. Jogi természetére vonatkozóan első ízben 1784-ben a Lickbarrow v. Mason perben mondta ki egy angol bíróság, hogy

- egyrészt elismervény, amely igazolja a rakomány átvételét,

l) másrészt rögzíti a korábban megkötött fuvarozási szerződés feltételeit,

- harmadrészt, a tulajdonjogot igazoló okirat, amely feljogosítja a címzettet az áru feletti rendelkezésre.

A hajóraklevél jogi természetét tekintve tehát - a fuvarlevéllel ellentétben - nem csupán a fuvarozási jogviszonyt szabályozza egészen az áru kiszolgáltatásáig, hanem rendelkezési jogot is biztosít a küldemény felett, sőt megtestesíti az árura vonatkozó tulajdonjogot, vagyis értékpapír.

A hajóraklevél kötelező tartalmát nemzetközi egyezmény: az 1924. évi Brüsszeli Konferencián megalkotott ún. Hágai Szabályok (más elnevezéssel: Brüsszeli Egyezmény) szabályozzák. Az egyezmény a gyakorlatban általában úgy érvényesül, hogy az egyes országok a saját tengerjogukban különös szabályokat állapítanak meg és mögöttes jogként, a belső jogban nem szabályozott kérdésekben alkalmazzák a Hágai Szabályokat. Magyarországon a Hágai Szabályokat az 1931. évi VI. tc. hirdette ki. A Hágai Szabályokhoz képest az 1968. évi Visby Szabályok állapítottak meg – a magyar jogba át nem emelt - módosításokat, ezért napjainkban a módosított Brüsszeli Egyezményt Hágai-Visby Szabályokként (Hague-Visby Rules) is szokás emlegetni.

A Hágai Szabályok szerint a hajóraklevélen fel kell tüntetni:

- az áru azonosságának megállapításához szükséges jeleket,

- a csomagok, illetve darabok számát, mennyiségét, vagy súlyát,

- az áru minőségét, és látható állapotát.

A hajóraklevelet több eredeti példányban állítják ki. Ezek mindegyik példánya értékpapír és külön-külön is megtestesítik az árut, ezért a vevők biztonsága érdekében a bankok csak a teljes sorozat (full set) átadásakor fizetnek.

A hajóraklevél, minthogy értékpapír, hátirattal (forgatással) átruházható, és jogosulttá az a személy válik, aki a hátiratok összefüggő láncolatával tanúsítja jogosultságát.

ab) Kiszolgáltatási jegy (Delivery order - D/O)

A kiszolgáltatási jegyet elsősorban mezőgazdasági termékeknél alkalmazzák (gabona, magfélék, kakaó, kávé, stb.), főként olyan esetekben, amikor az importőr nagy mennyiségű árut vásárol tengerentúlról viszonteladás céljából, de a vásárláskor még nem tudja, milyen tételekben (hány részre osztva), és kinek fogja azt továbbadni. A delivery ordert a hajóstársaság (szállítmányozó) állítja ki a teljes sorozat hajóraklevél bevonása után annyi példányban, ahány vevőnek az árut (több részre osztva) eladták. A kiszolgálatási jegy is értékpapír, megtestesíti az áru tulajdonjogát.

ac) Dokkbizonylat (Dock receipt)

Ez az okmány az első elismervény, ami az árunak a rakpartra, vagy a hajóhoz való fuvarozását igazolja. A dokkbizonylatot hajózási ügynökség állítja ki; csak az átvétel tényét igazolja, tehát nem értékpapír, keletkezése csupán a feladási időt tanúsítja.

ad) Hajóstiszti elismervény: (Mate’s receipt)

Az áruk elhajózásra történő felvételét igazolja, szintén az ügynökségek állítják ki. A hajóraklevél kiállításának alapjául szolgál, de nem értékpapír.

m) A tengeri fuvarozási szerződés jogi természetét és a szerződés, valamint az okmányok viszonyát tekintve az alábbiakat emeljük ki:

A jogirodalomban általában vitatott, hogy a tengeri fuvarozási szerződés konszenzuális vagy reál ügylet-e. A tengeri fuvarjogban mérvadó angol gyakorlat inkább a felé az álláspont felé hajlik, hogy a szerződés már a felek megállapodásával létrejön, azaz az ügyletet konszenzuál ügyletnek tekinti.

Az angol bírói gyakorlat szerint (1951: The Ardennes ügy), a fuvarozási szerződés rendelkezései, még ha azokat szóban kötötték is, elsőbbséget élveznek a hajóraklevélre írott szöveghez képest.

A hajóút előkészítésével és a rakodással kapcsolatban a Heskell v Continental Express Ltd ítélet (1950) tartalmazott a későbbi gyakorlatra irányadó rendelkezéseket. Eszerint a szállítmányozó ügynök feladata, hogy a hajóteret biztosítsa és a küldeményt a hajó mellé fuvaroztassa; ő tölti ki a hajóraklevelet is. A hajó mellé (alongside the ship) helyezett árut a darukörön belül (within the reach of the tackles) az áruellenőr (super intendent) veszi át. A vele együtt működő raktáros (tally clerk) megvizsgálja az áru állapotát, és kiadja a hajóstiszti elismervényt, amelynek alapján a szállítmányozó átveheti a hajóraklevelet, amelyet a kapitány ad ki. A kapitány a Brüsszeli Egyezmény értelmében feltünteti a fuvarlevélen az áru beazonosítására alkalmas adatokat, és leírja az áru állapotát. Ennek megfelelően a Peter der Grosse ügy (1875) óta a hajólevélen szerepel a “szemrevételezés során tapasztalt jó állapotban” kitétel (az ún. good order condition), amelynek elmaradása azt jelzi, hogy az árunak valamilyen hiányossága volt.

Az áru rendeltetési helyen történő kiszolgáltatásával szemben a bírói gyakorlat igen szigorú feltételeket támaszt. Az érkezési kikötőben a küldemény átvételére jogosult személy csak hajólevél ellenében kaphatja meg az árut. Az érkezési kikötőben az átvevő köteles ellenőrizni, hogy az átvett áru megfelel-e a hajóraklevél leírásának. A kifogásokat (óvás) a Brüsszeli Egyezmény szerint az átvételtől számított 3 napon belül kell írásban közölni a parancsnokkal. Ennek az óvásnak, az ún. “seaprotestnek” az elmulasztása után a kár szállítmánykár jellegét (azaz azt, hogy a kár a fuvarozás során keletkezett) nehéz bizonyítani.

A tengeri fuvarozó a küldeményt fuvardíj ellenében fuvarozza. A Kirchner v Venus ügyben hozott ítélet (1859) óta a fuvardíjat nem kell megfizetni, ha az áru elveszett, vagy ha a hajó az érkezési kikötőben az árut nem tudja kiadni, vagy ha az áru elveszíti kereskedelmi jellegét. E szabályoknak mindamellett csak eszmei értékük van, kogens nemzetközi és belső jogi szabályozás hiányában ugyanis a fuvarozási szerződések rendszerint tartalmazzák “a rakomány elvesztésétől független fuvarfizetési kötelezettség” záradékot, azaz a fuvarozó a fuvardíjra az áru elvesztése esetén is igényt tarthat.

A fuvardíjakat a vonalhajósok, azaz maguk a fuvarozók határozzák meg úgy, hogy azokat egymás között ún. conference-ekben egyeztetik. A fuvardíjat elsősorban a feladó (shipper) köteles megfizetni, ennek elmaradása esetén pedig, a hajóraklevél-forgatmányok összefüggő láncolata alapján, a címzett.

c) A fuvarozó kötelezettségeit a Brüsszeli Egyezmény kimerítően szabályozza. Eszerint a hajós köteles megfelelő gondosság kifejtése mellett a hajót fuvarozásra alkalmas állapotba helyezni, a hajót kellően felszerelni, személyzettel és élelemmel ellátni, az áru elhelyezését szolgáló részeket tiszta, jó állapotba helyezni. Emellett a hajósnak megfelelő módon és gondossággal kell eljárnia a fuvarozás során a berakástól a kirakásig.

d) A fuvarozó (hajós) a fuvarozás során az áruban bekövetkezett károkért főszabályként csak korlátozottan felelős, a kártérítés csomagonként vagy egységenként nem lehet több, mint 100 angol font (a Visby Szabályok szerint 10.000 frank), hacsak a feladó nem értékbevallással adta fel az árut. A fuvarozó mentesülhet a felelősség alól (Brüsszeli Egyezmény IV. cikk 2. bekezdése). A különféle mentesülési okok - még ha más megfogalmazásban is - tükrözik azt az általános elvet, hogy a fuvarozó nem felelős a tőle független okokból keletkező károkért. Két különleges kimentési ok ugyanakkor feltétlenül említést érdemel. Nem felel ugyanis a hajós:

n) a hajóparancsnok, a tengerész, a kalauz, vagy olyan személy ténye, gondatlansága vagy hibája miatt keletkezett károkért, akit a fuvarozó a hajózással, vagy a hajó vezetésével megbízott (navigációs hiba), valamint

- a nem a fuvarozó “ténye vagy hibája” által okozott tűzesetek esetén.

A hajóssal szembeni igények a kiszolgáltatástól számított egy év alatt évülnek el: a határidő - ellenkező kikötés híján - jogvesztő jellegű.

e) A kár különös fajtája az ún. közös hajókár (general average). Ez - a közönséges kárral szemben - a hajóparancsnok által elkövetett vagy elrendelt cselekmény eredményeként áll elő, amelyet a parancsnok a rakomány vagy fuvardíj mentése, megóvása érdekében foganatosít (pl. a hajó zátonyra futása esetén bizonyos árudarabok tengerbe dobálása a teher könnyítése érdekében). Ilyenkor a kárt arányosan meg kell osztani a hajó és a rakomány között a fuvarozott áruk és a hajó értéke arányában. A közös hajókárra vonatkozó részletes szabályokat nemzetközi szinten először a Yorkban tartott kongresszus állapította meg. 1874-ben az ún. Yorki Szabályokat átdolgozták és York-Antwerpeni Szabályok (York-Antwerp Rules) néven váltak ismertté. Jelenleg ennek az 1994-ben átdolgozott változata az érvényes.

A York-Antwerpeni szabályokat egyetlen állam sem hirdette ki belső jogszabállyal, azokat azonban mint szokványt, széles körben alkalmazzák. A tengerhajózásban a legtöbb hajóbérleti szerződés ugyanis tartalmaz olyan kikötést, hogy a közös károk rendezésénél a felek a York-Antwerp Szabályokat veszik figyelembe.

f) A tengeri árufuvarozásra vonatkozóan létezik egy újabb, az UNCITRAL által 1976-ban kidolgozott egyezmény is (ún. Hamburg Rules). 1991-ben a csatlakozók száma elérte az egyezmény által megkívánt húsz országot (hazánk is ratifikálta), így az 1992. november 1-jén formálisan hatályba is lépett. Nagytömegű alkalmazására azonban mindezidáig még nem került sor, tekintettel arra, hogy a legjelentősebb tengeri fuvarozó államok csatlakozása még várat magára, ennek megfelelően ez utóbbiak továbbra is a Hágai Szabályokat alkalmazzák. Ez az egyezmény a Brüsszeli Egyezménytől eltérő rendelkezéseket tartalmaz pl. a fuvarozó felelősségének az időbeli kiterjesztésére, eltörölni szándékozik továbbá a mentesülést a navigációs hiba esetére, és megemelné a fuvarozó felelősségének a felső határát.

2.1.4.2. A bérelt (szabad) hajózási szerződés

A bérelt hajózás (charter party – nemzetközileg elfogadott rövidítéssel: C/P) keretében a hajótulajdonos a hajója egészét vagy egy részét átengedi az áruk továbbítása céljából. A hajók nem menetrendszerűen közlekednek, hanem az igényeknek megfelelően.

A bérelt hajózás fajtái a következők:

o) az útvonalbérlet (trip v. voyage charter party) esetében: a hajótulajdonos a hajót úgy bocsátja a fuvaroztató rendelkezésére, hogy fuvardíjfizetés ellenében vállalja az áruk két vagy több kikötő közötti elfuvarozását.

- az időbérlet (time charter) esetében: a bérlő meghatározott időre és bérleti díj ellenében veszi bérbe a hajót. A személyzet - bár a tulajdonos biztosítja - a bérlő utasítását köteles követni. A költségek közül az üzemanyag, valamint a kikötői és rakodási költségeket a bérlő viseli.

- a csupasz hajótest bérlés (bare-bost charter) keretében: a tulajdonos a hajót személyzet nélkül úgy adja bérbe, hogy ahhoz semminemű szolgáltatást nem nyújt a bérlőnek.

Látható, hogy a fentiek közül csak az útvonalbérlet minősül fuvarozási szerződésnek, a másik két esetben viszont az áruk továbbítása bérelt eszközzel, az eladó által történik. Az útvonalbérletre vonatkozóan az ún. blanketta szerződések (általános szerződési feltételek) a jellemzőek. E fuvarozási módra különféle nemzetközi szervezetek különféle szerződéses formulákat dolgoztak ki (charter party, röviden C/P). A Balti és Nemzetközi Hajózási Konferencia (The Baltic and International Maritime Conference - BIMCO) által kidolgozott szabvány szerződést egy 1976-os módosítással 1922 óta használatos a gyakorlatban (Uniform General Charter Party). A különböző formulák (általános szerződési feltételek) csak a szerződés megkötését segítő mintaként szolgálnak, és a felek által megváltoztathatók. A gyakorlatban a hajóbérleti szerződés megkötése úgy történik, hogy a felek a blanketta szerződésből törlik a nem kívánatos részeket és azt kiegészítik új, közösen kialakított feltételekkel.

A hajóraklevél az útvonalbérlet esetén is használatos, de itt általában csak annak igazolására szolgál, hogy a fuvarozó az árut fuvarozásra átvette.

A fuvarozó felelőssége útvonalbérlet esetén is vétkességen alapul, de a gyakorlatban a C/P-k számos felelősség alól mentesítő okot tartalmaznak.

2.1.5. A nemzetközi folyami hajófuvarozás

a) Az előzőekben látható volt, hogy a tengeri hajófuvarozást – földrajzi szempontoktól függetlenül - egységesen szabályozzák. Ezzel szemben a nemzetközi hajózásra alkalmas folyamokon történő fuvarozás feltételeinek meghatározására folyamonként külön-külön tettek kísérletet. A nemzetközi jelentőségű európai víziutakról 1997-ben írtak alá európai egyezményt, amelyet Magyarországon a 151/2000. (IX. 1.) Korm. rendelet hirdetett ki. Az egyezmény függelékei tartalmazzák a nemzetközi jelentőségű belföldi víziutakat és kikötőket, valamint a víziutak műszaki és üzemeltetési jellemzőit.

Magyarország szempontjából a dunai hajózásnak van a legnagyobb jelentősége. A Dunán, mint viziúton való hajózás szabadságának elvét először az 1815. évi Bécsi Kongresszus mondta ki. Ezt követően, 1856-ban a partmenti országok, továbbá egyes nagyhatalmak (Anglia, Franciaország) részvételével nemzetközi egyezményt kötöttek, ezt követte az ún. Párizsi Duna Egyezmény aláírása 1921-ben.

b) A Dunára vonatkozó jelenleg hatályos egyezmény az 1948-ban elfogadott Belgrádi Egyezmény, amelyet Magyarországon az 1949:XIII. tc hirdetett ki. Az egyezmény földrajzi-területi hatálya az Ulmtól a Fekete-tengerig terjedő szakaszra vonatkozik.

1955-ben a Duna-menti országok, Magyarország, Csehszlovákia, Románia, Bulgária és a Szovjetunió hajózási vállalatai újabb egyezményt kötöttek egymással (Pozsonyi Egyezmény). A - Dunai Árufuvarozási Feltételeket (DÁF) tartalmazó - Pozsonyi Egyezményhez csatlakozott a két jugoszláv hajózási vállalat, majd a Bayerischer Lloyd és az osztrák DDSG is. Ez az egyezmény, az SzMGSz-hez hasonlóan közösen kidolgozott általános szerződési feltételekként rendelkezett a fuvarozás általános kérdéseiről, az egységes díjszabásról, valamint a vontatásról és a hajókárokról.

A dunai folyami árufuvarozás során kiállított okmány a folyami fuvarlevél: ez nem értékpapír, minthogy csupán a fuvarozási szerződés létrejöttét bizonyítja. Duna-tengeri kombinált forgalomban azonban mód van hajóraklevél kiállítására is.

2.1.6. A kombinált fuvarozás

1980-ban Genfben írták alá az ENSZ keretében kidolgozott Nemzetközi Multimodális Árufuvarozási Egyezményt, amely azonban kellő számú ratifikáció híján még nem lépett hatályba. Az egyezmény arra hivatott, hogy a többféle fuvarozási módot alkalmazó ún. kombinált fuvarozási fuvarozási szerződésekre vonatkozóan nyújtson megfelelő szabályozást.

Az egyezmény lehetővé teszi mind forgatható, mind pedig nem forgatható fuvarlevél (az egyezmény szóhasználatával élve: multimodal transport document) kibocsátását a feladó választásától függően. Ennek az a gyakorlati jelentősége, hogy a fuvarozás körülményeitől függően kiállítható mind az árut megtestesítő (forgatható), mind pedig csupán az egyszerű (nem forgatható) fuvarokmány szerepét betöltő fuvarlevél.

A fuvarozó felelősségének alakulása a vasúti, illetve a közúti fuvarozásnál tárgyaltak szerint alakul. A felelősség alapján fizetendő kártérítés felső határának a megállapításánál itt is az SDR-en alapuló elszámolási egységet veszik alapul. Elveszés vagy sérülés esetén a fuvarozó által fizetendő kártérítés csomagonként 920, illetve, ha ez magasabb összeget eredményezne, bruttó kilogrammonként 2,75 elszámolási egységben maximalizált. Abban az esetben, ha a kár egy meghatározott fuvarozási mód alkalmazása során keletkezett, az adott fuvarozási módra irányadó nemzetközi egyezmény rendelkezéseit kell alkalmazni. A fuvarozó mentesül a kártérítési felelősség alól, ha bizonyítja, hogy „minden ésszerű intézkedést megtett a kár vagy következményei elkerülése érdekében”. Az egyezmény szerint a fuvarozóval szembeni igények általános elévülése ideje 2 év.

A Nemzetközi Kereskedelmi Kamara 1975-ben szokvány formájában kiadta a kombinált fuvarozási dokumentumra vonatkozó brosúráját (298-as brosúra).

2.1.7. A konténerfuvarozás

a) A konténeres árufuvarozás - a rakodás egyszerusítése és gyorsítása, továbbá a fuvareszközök jobb kihasználása érdekében megindult technológiai korszerusítésnek köszönhetoen - a második világháború után indult fejlodésnek. A konténer többször is felhasználható, méretét, alakját tekintve szabványosított szállítótartály. A konténereknek különösen a kombinált fuvarozás keretében van nagy jelentőségük. A konténert legtöbbször a fuvarozók, illetve a konténer-lízing cégek biztosítják. A konténer nem önálló fuvarozási, csak sajátos csomagolási mód. A konténerek szállítása során mindig valamilyen korábban ismertetett fuvarozási fajtához tartozó fuvareszközt kell igénybe venni.

b) A konténerfuvarozás, mint csomagolási mód, a fuvarozásnak is sajátos vonást kölcsönöz. Ha ugyanis a konténert teljes mértékben megtölti a feladó által fuvarozásra bocsátott áru, maga a teljes megtöltött konténer (full container load - széles körben elfogadott rövidítéssel: FCL) képezi az árut, és nem az abban szállított darabok vagy csomagok. Ez azt is jelenti, hogy amennyiben a konténer zárja, plombája a fuvarozás során érintetlen marad, az a vélelem, hogy az áru mennyiségi hiánya nem keletkezhetett a fuvarozás alatt.

Ha viszont a feladott áru nem tölti meg a konténert (less than a full container – LCL), akkor azt a konténer-rakodó állomásokon gyűjtőkonténerbe teszik, és majd csak a célállomás konténer-rakodó állomásán választják el a többi árutól. Ilyenkor természetesen a fuvarozó mennyiségi hiányokért való felelőssége az adott fuvarozási módra vonatkozó szabályok szerint alakul: nincs tehát jelentősége annak, hogy az árut konténerbe csomagolva szállították.

2.2. A nemzetközi szállítmányozási szerződés

A szállítmányozási szerződés, amelyet korábban „fuvarbizomány” elnevezéssel illettek - a szerződéstípus szempontjából - a megbízási szerződések csoportjába tartozó bizományi szerződés. A szerződés tárgya a “valamely küldemény továbbításához szükséges fuvarozási és egyéb szerződések” megkötése a szállítmányozó által a saját nevében, de a megbízó javára, valamint „a küldemény továbbításával kapcsolatos egyéb teendők” elvégzése (Ptk. 514.§ (1) bekezdés).

A magyar jogban a szállítmányozásra vonatkozó szabályokat a Ptk. XLIII. fejezete tartalmazza. A kollíziós szabályozást tartalmazó 1979. évi 13. tvr. 25.§ i. pontja alapján a felek jogválasztásának hiányában a szállítmányozási szerződésre a szállítmányozó székhelyén vagy telephelyén irányadó jogot kell alkalmazni.

A nemzetközi szállítmányozást eddig még nem szabályozták nemzetközi egyezményben, így nem is beszélhetünk a fuvarjoghoz hasonló nemzetközi szállítmányozási jogról. A nemzetközi szállítmányozási szerződések megkötéséhez szokványok nyújtanak segítséget.

A nemzetközi szállítmányozás keretében a szállítmányozó különböző okmányokat állít ki. A leggyakoribb okmány a szállítmányozói átvételi elismervény (spediteur recepisse), amely a megbízás tényét és az áru átvételét igazolja. Ennek az okmánynak a nemzetközi forgalomban használt egységes formája a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara által szokványként kidolgozott, ún. FCR okmány (Forwarding agent’s certificate of receipt). Az FCR kiállításával a szállítmányozó azt vállalja, hogy a küldeményt az okmányon szereplő személy részére továbbítja (kiszolgáltatja).

A másik ugyancsak szokványként alkalmazott egységes okmány az ún. FCT (Forwarding agent’s certificate of transport). Ez az okmány hasonlóképpen funkcionál, mint a hajóraklevél, mert nem csupán azt igazolja, hogy az árut a szállítmányozó fuvarozásra átvette, hanem annak kiállítója azt is vállalja, hogy az árut az azon, illetve forgatmányon feltüntetett személynek kiszolgáltatja.

A szállítmányozók a szokványok alapján felelősséggel tartoznak az általuk kötendő fuvarozási és egyéb szerződések szakszerű megkötéséért, ami magába foglalja a megfelelő partnerek kiválasztásáért való felelősséget is. A szállítmányozót fuvarozói felelősség terheli továbbá a küldeményben bekövetkezett károkért, ha a kár olyankor keletkezett, amikor a küldemény az ő birtokában volt.

A szállítmányozóval szembeni igények a jelentősebb nyugat-európai jogokban hat hónaptól három évig terjedő időtartam alatt évülnek el.

2.3. A raktározási szerződés

a) A nemzetközi kereskedelemben gyakran szükségessé válik a különféle áruk tárolása. A raktáraknak két fajtája alakult ki: a magán-, és a nyilvános raktárak. A magánraktárakat általában különböző vállalatok a saját áruik raktározására tartják fenn, a nyilvános raktárak viszont üzletszerűen foglalkoznak mások áruinak raktározásával.

A magán-, és a nyilvános raktárak sajátos esetei a vámszabad- (konszignációs) raktárak; ezek a vámhatóság felügyelete alatt működnek, ahol a vámhatóság meghatározott ideig vámmentes tárolási lehetőséget biztosít. A konszignációs raktárak területe vámszabadterületnek minősül, és behozatali vám csak akkor fizetendő az ott tárolt áruk után, ha azokat a vámszabadterületekről belföldre szállítják. A konszignációs raktárak elsősorban a közvetítő kereskedelemben, valamint a gépek és berendezések alkatrészellátásában játszanak szerepet, gyakran veszik igénybe azokat továbbá a fuvarozás során közbenső raktározás céljára is (például ha az csak a fuvarozás alatt tisztázódik, hogy az árut annak tulajdonosa hogyan és kinek adja el).

b) A nyilvános raktárak a beraktározott árukról általában egyszerű elismervényt (letéti jegyet) állítanak ki, amely az áru raktár általi átvételét, és e vonatkozásban a letéti szerződés létrejöttét bizonyítja. Ebben a vonatkozásban a nyilvános raktárak sajátságos típusát képviselik, és így kivételt képeznek az ún. közraktárak (öffentliche Lagerhäuser, magasins généraux), amelyek külön jogszabályi felhatalmazás alapján közraktári jegy kiállítására is jogosultak.

Közraktári szerződés alapján a raktározó vállalat az általa átvett és nála raktározott áruknak a díjfizetés ellenében való megőrzésére vállal kötelezettséget, továbbá e tevékenysége kapcsán a közraktár közraktári jegyet bocsát ki és kölcsön nyújtásával is foglalkozik, amelyre fedezetet a nála elhelyezett áru biztosít. A közraktári szerződés az áru beraktározásával jön létre, ekkor kerül sor a közraktári jegy kibocsátására is.

A közraktári szerződés rendszertanilag a letét különös nemei közé tartozik, a rá vonatkozó anyagi jogi szabályokat a magyar jogban mégsem a Ptk., hanem a közraktározásról szóló 1996:XLVIII. tv. tartalmazza.

A kollíziós jogi szabályt a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. tvr. 25.§ e. pontja állapítja meg: eszerint a felek jogválasztása hiányában a közraktári szerződésekre a letéteményes (közraktár) jogát kell alkalmazni.

A közraktári jegy olyan értékpapír, amely megtestesíti a beraktározott áru feletti tulajdonjogot, azaz annak fejében a közraktár az árut köteles kiadni.

A közraktári jegy alkalmazása nagyon gyakori a nemzetközi kereskedelemben: egyrészt lehetővé teszi az áru továbbadását annak mozgatása nélkül is, másrészt az áru tulajdonosa a közraktártól hitelhez is juthat, aminek biztosítékául az áru feletti zálogjog szolgál. Ilyenkor a zálogjegyet az adós a hitelezőre ruházza át. Ha az adós a hitelt nem fizeti vissza, a hitelező a zálogjegy birtokában követelheti a zálogtárgy nyilvános árverésen történő értékesítését annak érdekében, hogy követelése a befolyt vételárból kielégítést nyerhessen.

2.4. A külkereskedelmi ügyletekkel kapcsolatos biztosítási szerződések

Magyarországon a biztosítást a Ptk. XLV. fejezete szabályozza. Az 536.§ (1) bekezdésében megfogalmazott definíció alapján a biztosítási szerződésben “a biztosító meghatározott jövőbeni esemény (biztosítási esemény) bekövetkeztétől függően bizonyos összegnek megfizetésére vagy más szolgáltatás teljesítésére, a biztosított, illetőleg a másik szerződő fél pedig díj fizetésére kötelezi magát”. A biztosítási szerződés résztvevői a biztosító, a biztosítást kötő szerződő fél, a biztosított, és a kedvezményezett. A Ptk. 567.§ (1) bekezdése kimondja, hogy a törvény rendelkezéseitől a biztosító biztosítási szabályzata, vagy a felek szerződése a biztosított, és a kedvezményezett hátrányára nem térhet el. Ez alól a szabály alól éppen a fuvarozási (szállítmányozási) biztosítás képez - itt tárgyalandó - kivételt.

A nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. tvr. 25.§ h. pontja értelmében a biztosítási szerződésre jogválasztás hiányában a biztosító székhelye (telephelye) szerinti jog az irányadó.

A külkereskedelemben részt vevőknek e tevékenységükkel kapcsolatban számos kockázattal kell szembenézniük. E kockázatok elhárításának vagy csökkentésének eszköze a biztosítás.

A nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogában két különleges tárgyú vagyonbiztosításnak, a szállítmánybiztosításnak, és a hitelbiztosításnak van jelentősége. Ezek mindamellett rend szerint nem minősülnek külkereskedelmi szerződésnek, hiszen a biztosító és a biztosítást kötő szerződő fél jellemzően azonos állambeli honossággal bír.

2.4.1. A nemzetközi szállítmánybiztosítási szerződés

A szállítmánybiztosítási szerződés keretében a biztosító azt vállalja, hogy a biztosítottnak megtéríti a biztosított tárgyban keletkezett olyan károkat, amelyek a szállítás rendes menete során következhetnek be.

A szerződés feltételeinek a kialakításával kapcsolatban feltétlenül utalni kell arra, hogy a Ptk. 567.§ (2) bekezdése lehetővé teszi fuvarozási (és így a Ptk. 521.§ (3) bekezdése folytán úgyszintén a szállítmányozási) biztosítási szerződésre a Ptk. vagyonbiztosításra vonatkozó rendelkezéseitől eltérő szabályozás kialakítását. A szállítmánybiztosítási szerződések körében tehát elvben a lehető legteljesebb szerződési szabadság érvényesül. A biztosítási feltételek kialakítása során a felek általában figyelembe veszik a csaknem egy évszázados múltra visszatekintő nemzetközi szerződéskötési gyakorlatot.

A szállítmánybiztosítási szerződéseket szinte az egész világon az 1906. évi angol Tengeri Biztosítási Törvény (Marine Insurance Act) rendelkezésein alapuló feltételrendszer alapján kötik, oly módon, hogy e törvény rendelkezéseit „emelik be” a szerződésekbe.

A biztosító kockázatvállalása szempontjából a gyakorlatban háromféle biztosítási alaptípus létezik:

- az ún. A típusú biztosítás (a régebbi szóhasználat szerint “All Risks”), ez minden olyan fuvarozás során bekövetkező kockázatra kiterjed, amely a biztosított szállítmányt a biztosítás tartalma alatt terheli, nem nyújt azonban fedezetet a szállítmánybiztosításból eleve kizárt kockázatokra;

- az ún. B típusú biztosítás (a régebbi szóhasználat szerint W.A. vagy W.P.A. - With Particular Average), ennek keretében a biztosító azokat a károkat téríti meg, amelyek a “vis maior” vagy “baleseti” jellegű kockázatokból erednek; és

- az ún. C típusú biztosítás (a régebbi szóhasználat szerint F.P.A. - Free from Particular Average), amely a legszűkebb kockázati kört fedi le, hiszen kizárólag a szállítmány vagy annak egyes csomagolási egységeiben bekövetkezett teljes kárának a megtérítésére terjed ki.

Az itt felsorolt alaptípusokhoz kapcsolódóan a gyakorlatban igen elterjedt bizonyos politikai kockázatok külön záradékkal történő biztosítása. Ilyen jellemzően előforduló záradék például

- az ún. háborús záradék (Institute War Clause), amely a háborús események folytán keletkező károkra nyújt fedezetet, és

- az ún. sztrájk záradék (Institute Strike Clause), amely a sztrájkok, polgári zavargások, terroristák stb. által okozott károkra vonatkozik.

2.4.2. Az exporthitel-biztosítási szerződés

Az exporthitel-biztosítái szerződés alapján a biztosító a külkereskedelmi tevékenységet folytató vállalatok exportból származó, meg nem fizetett követeléseinek a biztosítását vállalja, beleértve a külföldi megrendelés alapján történő gyártás ráfordításainak megtérítését is.

Az exporthitel-biztosítási szerződés a gyakorlatban három típusú kockázatra, gazdasági, politikai és árfolyam kockázatra nyújthat fedezetet attól függően, hogy a felek mely kockázatokra kiterjedően kötnek egymással szerződést.

a) A gazdasági kockázatok egészen leegyszerűsítve az adós fizetésképtelenségével kapcsolatosak. Ilyen esetben biztosítási esemény lehet ha az adós ellen csőd- vagy felszámolási eljárás indul.

b) A politikai kockázatok az adós országában bekövetkező bizonyos államhatalmi intézkedések által okozott károkat foglalják magukban. A biztosító ilyenkor államosítás, átutalási tilalom, háború, beviteli vagy kiviteli engedély visszavonása stb. esetében fizet.

c) Az árfolyamkockázatok a követelés pénznemében bekövetkezett leértékelés, értékcsökkenés révén bekövetkezett károkra vonatkoznak.

* * *

Irodalom

Bánrévy Gábor: A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga (Budapest, 1998)

Vattay György: Nemzetközi árufuvarozás – Vattay (szerk.): A külkereskedelem jogi kézikönyve I. kiadás (ELTE JTI, 1991)

Zafir János: Nemzetközi árufuvarozási jog – Bánrévy (szerk.): A külkereskedelem jogi kézikönyve II. kiadás (ELTE JTI, 1994)

Knap Zsuzsa: A külkereskedelmi szerződésekkel összefüggő biztosítási kérdések – Bánrévy (szerk.): A külkereskedelem jogi kézikönyve II. kiadás (ELTE JTI, 1994)

Hegyi – Törzsök – Gulyás – Metz – Sípos: A külkereskedelem technikája és szervezése (Budapest, 1989)

Schmitthoff, Clive M.: Schmitthoff’s Export Trade (London, Stevens & Sons, 1990)

Jacquet, Jean-Michel - Delebecque, Philippe: Droit du commerce international (Paris, Dalloz, 1997)