Gyakori kulcsszavak
Gyakran felkeresett oldalak
Egyetemünk miskolci megtelepedése óta különleges szerepet tölt be a város és a régió életében. Szellemi közösségként tevékeny résztvevője sorsfordító történelmi pillanatoknak.
1956 októberében az egyetemi fiatalság merész kiállásával országos jelentőségű szerepet vállalt a kommunista diktatúra alapjainak megrendítésében. A Rákosi-diktatúra felszámolásának „alapját az egész magyar népet érdeklő kérdések megoldásában” látták, ezt szem előtt tartva fogalmazta meg az akkori Nehézipari Műszaki Egyetem Diákparlamentje 11 pontból álló követelései.
Nem rajtuk, és az ország összes egyetemi diákságának elszántságán múlt, hogy a szocialista-kommunista államhatalmi rendet végül csak három évtizeddel később sikerült felszámolni. Véráldozat nélkül.
A véráldozatot a miskolci egyetemisták már 56-ban meghozták. A forradalmat leverő szovjet invázió idején Miskolcon csak az Egyetemvárosban alakult ki jelentősebb fegyveres harc. Az ide vezényelt harckocsik lövedékei két diák életét oltották ki 1956. november 4-ének hajnalán. Halálos lövés érte Kiss Gábor első éves gépész és Kölbert Gábor első éves bányamérnök hallgatót.
Az egyetemi fiatalságnak a társadalmi igazságosságért érzett felelőssége, bátor kiállása a forradalom következményeinek ismeretében különösen tiszteletre méltó. A megtorlás és megfélemlítés évei sok tehetséges fiatal életét törték derékba. Sokan kényszerültek elhagyni az országot a forradalom után…
A miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Diákparlamentje által 1956. október 22-én megfogalmazott 11 pontos kiáltvány történelmi jelentőségű volt – egy nappal megelőzte a budapesti Műegyetem 16 pontját. A követelések nemcsak egyetemi autonómiát és az ideológiai oktatás eltörlését szorgalmazták, hanem átfogó nemzeti programot is nyújtottak: kívánták a szovjet csapatok kivonását, a független kül- és belpolitikát, a szólásszabadságot, új kormány alakítását Nagy Imre vezetésével, valamint szabad és titkos választásokat.
A Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem hallgatói 1956. október 22-én tartott diákparlamenti ülésükön az alábbi határozatot hozták:
1. Követeljük a szovjet csapatok azonnali kivonását hazánkból a békeszerződés értelmében.
2. Követeljük a Varsói Szerződés felbontását, s hogy hazánk a semlegesség alapján álljon.
3. Követeljük az általános, titkos, többpártrendszeren alapuló választások kiírását.
4. Követeljük új nemzeti kormány alakítását Nagy Imre elvtárs vezetésével.
5. Követeljük az összes külkereskedelmi és államközi szerződések felülvizsgálatát és nyilvánosságra hozatalát, különös tekintettel a magyar uránércre és bauxitra.
6. Követeljük a Szovjetunióba jogtalanul elhurcolt és ott tartózkodó magyar állampolgárok azonnali hazaszállítását.
7. Követeljük a teljes szólás-, sajtó- és rádiószabadságot, a cenzúra azonnali eltörlését és egy független egyetemi lap engedélyezését.
8. Követeljük a sztálinista típusú címer eltörlését és a Kossuth-címer azonnali visszaállítását. Nemzeti ünnepeink közül március 15-e legyen piros betűs nemzeti ünnep.
9. Követeljük a honvédségben és a rendőrségben a nemzeti jelleg és a hagyományok visszaállítását, a szovjet mintájú egyenruhák eltörlését.
10. Követeljük a magyar parasztság és munkásság helyzetének radikális javítását, a beszolgáltatási rendszer eltörlését és a normák felülvizsgálatát.
11. Szolidaritást vállalunk a lengyel nép szabadságharcával és demokratikus törekvéseivel.
A zárónyilatkozatban a diákok elhatárolódtak a néptől idegen elemektől, hangsúlyozva, hogy szocializmust akarnak, de önálló nemzeti államban. Felszólították a kormányt a nyilvános válaszadásra, a népet pedig a csatlakozásra (A Miskolci Egyetem Diákparlamentje).
Az ’ellenálló egyetem’, ahonnan a vidék forradalma indult az elnyomó pártállami struktúra ellen 1956 októberében.
Horváth Zita, a Miskolci Egyetem rektora
Az egyetemi diákság az egész magyar népet érdeklő kérdésekben foglalt állást, a remény forradalmi harcosává válva.
Ungváry Rudolf író, mérnök, 1956-ban miskolci diákfelelős
Nem kell mindenütt hősöket keresni, hiszen a forradalomban is csak emberek vettek részt a maguk tévedéseivel, kényszerű megalkuvásaival, hősies kockázatvállalásával. A személyes történetek viszont példát adnak arra, hogyan válhattak néhány napra a közös szabadságélmény és a remény forradalmi harcosává
Szűcs Péter, a Miskolci Egyetem rektorhelyettese
Mikor kivonultunk az egyetemről Miskolcra, a Hejőcsaba felé vezető úton ott álltak a szovjet tankok. Az első sorban meneteltem. A vasúti síneknél álltak. Az egész társaság megdermedt, mi is, meg a ruszkik is… Na, most mi lesz: lőnek, nem lőnek?
– Horváth Gyula III. éves kohómérnök hallgató (a forradalom leverése után letartóztatták, rendőri felügyelet alá helyezték)
Már késő éjjel volt, lassan hajnal felé járt. 1956. november 2-a. A tanulmányi épület földszinti szárnyában, ahol a Diákparlament működött, csak a hírszolgálat ügyeletese volt ébren, meg egy lány.
Az írógépek mögött már nem ültek a tanszékekről toborzott gépírónők, hogy apró cédulákra rögzítsék a percenként érkező híreket, csak ritkán szólalt meg valamelyik telefon. Az éjszakai idegen nyelvű adást is befejezte az egyetem rövidhullámú adója.
(…)
Akkor még senki sem tudta, hogy két nap múlva, ugyanezekben a hajnali órákban a Diákparlament helyiségeiben kapkodva égetik az iratokat, az ezernyi napközben legépelt hírt, meg az ÁVH-tól elhozott magnetofonok dróttekercseit (s még napokkal később is az operatív belső felderítő osztály besúgóinak kartonjait), a fekete keleti égboltot a város felől nyomjelző lövedékek villódzó csíkjai szabdalják szét, Kiss Gábor (I. éves gépész) felemelkedik ágyából, és keresztülmegy rajta egy rövidsorozat, az ablakokból viszonozni kezdik a tüzelést, a lapos tetőn felállított golyószóróállásból Mag Ferenc egy ideig feltartja a csatárláncot, Kölber Gábort (I. éves bányagépész) az ablak mellett halálos lövés éri, az első diákszálló ellen rohamra induló szovjet páncélos egység harckocsijaiból narancsszínű lángcsóvák csapnak ki, az épület néhány szobája lángra gyullad, a második belövés után Csurák (Molnár Kálmán, III. éves gépész), az egyetemi tánczenekar klarinétosa ott hagyja az ablakot és a géppisztolyt, átmenekül a túloldalra a mosdóba, de nem tudja, hogy az épületet már körülvették, és az ablakon behajított kézigránát mind a két lábát szétroncsolja, a füstben néhányan oltani kezdik a tüzeket, a gyalogos roham eléri a második és harmadik diákszállót, megkezdődik az épületek birtokbavétele, s miközben a hallgatókat feltartott kézzel kiterelik az épületek közé, felettük egy ideig még golyók röpködnek.
Akkor még nem tudták, hogy pár hónap múlva, 1957 februárjának délutánján rettegve kapaszkodnak föl az egymás után érkező teherautókra, fejük fölé tartott kézzel rohannak végig az egykori ÁVH épületének udvarán a gumibotos sorfal között, mialatt zuhognak rájuk az ütések és a rúgások…
(…)
(Részlet Ungváry Rudolf: Utána néma csönd – A miskolci egyetem 1956-os diákparlamentjének története című kötetéből. Megjelent: Budapest, 2016)
