„A mentorálás sokszor egyszerűen annyit jelent: valaki odafigyel rád”

Hogyan találkozott először a Tanítsunk Magyarországért programmal, és mi fogta meg benne személyesen?

A program előtt is nagyon erősen foglalkoztunk a hátrányos helyzet kérdésével a pedagógusképzésben. Már a kétezres évek közepén látszott, hogy a környékbeli iskolák közül egyre több szegregálódik, és azt is tudtuk, hogy a nálunk végző hallgatók nagy része ezekben az iskolákban fog majd dolgozni. Egyszerűen nem tehettük meg, hogy erre ne reagáljunk.

Nálunk például kötelező volt olyan gyakorlatra menni, ahol hátrányos helyzetű gyerekek tanulnak. Elvittük a hallgatókat ezekre a helyekre, beszélgettünk családokkal, pedagógusokkal, látták a valóságot. És ezek nagyon erős élmények voltak.

Amikor Horváth Zita bejelentette, hogy egyetemünk az egyik első, ahol beindulhat a Tanítsunk Magyarországért program, azonnal éreztük, hogy ez nekünk való. Már megvolt hozzá az érzékenységünk és a szakmai alapunk is. Nem volt kérdés, hogy csatlakozni akarunk.

Hogyan mutatná be röviden a Tanítsunk Magyarországért programot annak, aki még sosem hallott róla?

A lényege nagyon egyszerű: egyetemisták mentorálnak hetedik-nyolcadik osztályos gyerekeket. Fontos viszont, hogy itt nem tanításról van szó. A program neve egy kicsit félrevezető ebből a szempontból, mert a mentorok nem pedagógus szerepben vannak jelen.

A legfontosabb feladatuk az, hogy kapcsolatot építsenek a gyerekekkel. Együtt legyenek velük, programokat szervezzenek, beszélgessenek velük, megmutassanak nekik helyeket, lehetőségeket, élményeket.

A mentor egyfajta nagytestvér. Nem tanár, nem szülő, hanem valaki, akire fel lehet nézni, akiben meg lehet bízni.

Mi a legfontosabb cél?

A deklarált cél természetesen az, hogy nőjön a gyerekek tanulási motivációja, tudatosabban gondolkodjanak a jövőjükről, és olyan mintákkal találkozzanak, amelyek segíthetnek nekik kitörni abból a közegből, ahová beleszülettek.

De szerintem ennél sokkal többről van szó.

Az egyik legfontosabb dolog például az, hogy a hallgatók megtanulnak cselekvő értelmiségiként működni. Nagyon sokat beszélünk társadalmi felelősségvállalásról, de ezt nem lehet elméletben megtanulni. Ahhoz valós helyzetek kellenek. A program pedig ad egy olyan biztonságos keretet, ahol a hallgatók tényleg megtapasztalhatják, milyen segíteni, felelősséget vállalni, kapcsolatot építeni. És közben elképesztő személyiségfejlődésen mennek keresztül.

Nagyon sok olyan készséget tanulnak meg, amit egy tanteremben egyszerűen nem lehet. Kommunikációt, konfliktuskezelést, szervezést, együttműködést, felelősségvállalást. Olyan soft skilleket, amelyek később a munkaerőpiacon is rengeteget számítanak. Ehhez azonban kell az, hogy a mentor képes legyen tudatosan reflektálni erre a kompetenciafejlődési folyamatra, tudatosítani azt. Ebben segítünk mi, segítenek a mentorok mellett szupervízorként dolgozó, egyetemi oktató kollégák. 

Volt olyan mentor, akin különösen látványos volt a személyes fejlődés?

Volt egy jogász hallgatónk, aki az első mentorfelkészítő alkalmakon szinte meg sem mert szólalni. Rendkívül visszahúzódó, csendes lány volt, minimális önérvényesítő képességgel. Őszintén szólva aggódtunk is, hogyan fog boldogulni a gyerekekkel.

Aztán bekerült egy fiúcsapathoz, és rájött: vagy megtanul határozottan kommunikálni, vagy egyszerűen nem fog működni a mentorálás. Elkezdett dolgozni magán. Megtanult hangosan beszélni, szemkontaktust tartani, kiállni magáért. Néhány félév alatt teljesen kinyílt. Magabiztos lett, erős lett, és később már ő járt vissza a mentorfelkészítőkre mesélni az új hallgatóknak arról, mennyit változtatott rajta a program.

Hihetetlen volt látni ezt az átalakulást.

Mit jelent Önnek személyesen a mentorálás?

A mentorálás szerintem soha nem egyirányú folyamat. Kívülről sokan azt gondolják, hogy ez kizárólag a mentoráltról szól, pedig legalább ennyire formálja magát a mentort is.

Ahhoz, hogy valaki jól tudjon mentorálni, meg kell tanulnia figyelni a másik emberre, megérteni őt, elfogadni az élethelyzetét. És eközben saját magáról is nagyon sokat tanul.

Én mindig azt látom, hogy aki valóban beleáll ebbe a szerepbe, az emberileg is gazdagabban jön ki belőle.

Hogyan néz ki a gyakorlatban a mentorálás?

Mi nagyon szeretjük azt, hogy a mentorok korban közel állnak a gyerekekhez. Nálunk például harminckét év a felső korhatár, mert fontosnak tartjuk, hogy ne tanári vagy szülői szerep alakuljon ki, hanem egy nagytestvér-szerű kapcsolat.

A mentor az, akinek a gyerek el meri mondani a problémáit. Aki nem fegyelmezni akarja, hanem mellette áll. Mindig azt mondjuk: a mentor nem az, aki beül a fegyelmi tárgyalásra, hanem az, aki utána kint várja a gyereket, és átöleli.

A gyakorlatban nagyon sokféleképpen működhet ez a kapcsolat. Van, aki kézműves foglalkozásokat tart, sportol a gyerekekkel, beszélget velük vagy korrepetál. Mások kirándulni viszik őket, megmutatják nekik az egyetemet, a kollégiumot vagy akár csak villamosoznak velük. És néha egészen apró dolgok jelentik a legnagyobb élményt.

Volt olyan mentorunk, aki behozta a gyerekeket a kollégiumba. A beléptetőrendszernél majdnem fél órára megálltak, mert a gyerekek életükben először találkoztak olyan kapuval, amit kártyával lehet nyitni. Mindenki ki akarta próbálni. Olyan élmények ezek, amelyekre sokan nem is gondolnának.

Mi az, amiben egy mentor talán a legtöbbet tud segíteni egy gyereknek?

Sokszor egyszerűen a jelenlétével. Ezeknek a gyerekeknek nagyon gyakran nincs olyan felnőtt az életükben, aki kizárólag rájuk figyelne. Sok ember veszi őket körül, de kevés az olyan kapcsolat, ahol valódi, személyes figyelmet kapnak.

Volt például egy mentorunk, aki hónapokig nem tudott közel kerülni egy kislányhoz. A gyerek elutasította, kerülte, nem nyílt meg neki. Később derült ki, hogy a kislány életében a férfiak addig kizárólag bántó vagy kihasználó szerepben jelentek meg, ezért egyszerűen nem tudott mit kezdeni azzal, hogy valaki csak figyelni akar rá. Végül lassan mégis kialakult közöttük a bizalom, és a mentor végigkísérte őt a programban.

Az ilyen helyzetekből érti meg igazán az ember, mennyit jelenthet pusztán az, hogy valaki következetesen jelen van egy gyerek életében.

Mennyire fontos az, hogy ezek a gyerekek olyan világokkal találkozzanak, amelyeket korábban nem ismertek?

Ez talán az egyik legfontosabb része a programnak.

Van két jogász mentorunk, akik egyszer elvitték a gyerekeket egy komolyzenei koncertre a Zenepalotába. Előtte megbeszélték velük, hogyan kell felöltözni, hogyan viselkedünk egy ilyen helyen, milyen zenét fognak hallani. A mentorok maguk sem tudták, hogyan reagálnak majd a gyerekek. És végül az egyik kisfiú a koncert után azt mondta: „Még a radiátor is gyönyörű volt.” Kiderült, hogy az orgonára gondolt.

De pontosan erről szól ez az egész. Hogy olyan élményekkel találkozzanak, amelyeket addig elképzelni sem tudtak.

Mennyire határozza meg ma egy gyerek életét az, hogy hova születik?

Sajnos sokkal jobban, mint kellene. A szegregált közeg egyik legnagyobb veszélye, hogy aki benne él, sokszor észre sem veszi, hogy az a világ mennyire beszűkült. Egyszerűen nincs mihez viszonyítania.

Nagyon nehéz úgy nagyot álmodni, hogy az ember maga előtt sem lát más mintát. Ezért fontos minden olyan impulzus, amely megmutatja: létezik más út is.

Mindig azt mondom, hogy soha nem tudhatjuk, melyik mondat, melyik élmény vagy melyik ember lesz az, ami egyszer csak „bekattan” egy gyereknél. Lehet, hogy nem azonnal, lehet, hogy csak évekkel később — de valami ott marad benne.

Milyen gyerekekkel találkoznak a programban, és milyen nehézségekkel küzdenek leggyakrabban?

A szegénységnek rengeteg következménye van, és ezek a gyerekek nagyon sokszor generációk óta örökített minták között nőnek fel. Én mindig azt mondom: a tehetséget ugyanúgy megadja a Jóisten a putriban is, mint a palotában. A különbség az, hogy hogyan tudnak gazdálkodni vele.

Nagyon sok gyerek egyszerűen nem lát maga előtt jövőképet. Nem azért, mert ne lenne benne képesség vagy intelligencia, hanem mert nincs előtte minta. Nincs kapaszkodó.

Az egyik legmegrázóbb pillanat mindig az, amikor megkérdezzük: „Mi szeretnél lenni?” — és a gyerek azt válaszolja: „Semmi.” Ez borzasztó erős mondat. Mert nem arról van szó, hogy rosszat mondott, hanem arról, hogy egyszerűen nem tudja elképzelni magát a jövőben.

Mit tapasztalnak: mernek ma nagyot álmodni ezek a gyerekek?

Önmaguktól nagyon nehezen. Ahhoz, hogy valaki álmodni tudjon, először látnia kell, hogy létezik másik út is. A mentorok ebben tudnak rengeteget segíteni. Nemcsak beszélnek lehetőségekről, hanem konkrétan meg is mutatják őket.

Volt például olyan mentorunk, aki egy tehetséges kislány mellett addig küzdött, amíg a család végül beleegyezett, hogy a gyerek kollégiumba menjen és gimnáziumban tanuljon tovább. Leültek a szülőkkel, végigszámolták, milyen lehetőségeket adhat ez az út a gyereknek — nyelvvizsgát, ösztöndíjat, továbbtanulást. Sokszor egyetlen ilyen beszélgetésen múlik, hogy egy gyerek mer-e egyáltalán más jövőben gondolkodni.

Ön szerint mitől lesz valaki „megtartó erejű” felnőtt egy gyerek életében?

Szerintem attól, hogy következetesen jelen van. Hogy a gyerek érzi: ez az ember akkor is mellette áll, ha hibázik, ha rossz napja van, ha éppen nem könnyű vele. Hogy nem csak akkor figyel rá, amikor jól teljesít.

A mentorok sokszor egyszerűen azzal adnak a legtöbbet, hogy stabil pontként vannak jelen a gyerekek életében. Hogy lehet hozzájuk fordulni, lehet bennük bízni. Sok gyereknek ez önmagában óriási élmény.

Milyen hallgatók jelentkeznek mentornak, és mi motiválja őket?

Sokan elsőre azt gondolják, hogy az ösztöndíj miatt jelentkeznek. És persze ez is szempont, különösen az elején. De nagyon érdekes módon a hallgatók visszajelzéseiből az látszik, hogy ennél sokkal fontosabb számukra az, hogy valóban hasznosnak érezzék magukat, hogy tegyenek valami kézzelfoghatót.

És nagyon erős közösség is kialakult a mentorok között. Tudatosan építjük ezt a közeget, mert látjuk, hogy mennyit jelent nekik az, hogy egy csapat részei lehetnek.

Van olyan történet, ami különösen megmaradt Önben a programból?

Nagyon sok ilyen van, de az egyik legfrissebb kedvenc történetem egy kisfiúhoz kapcsolódik, aki szendrőládi mentorált.

Kiválóan tanul, különösen matematikából tehetséges. A mentorok segítettek neki abban, hogy továbbtanulási lehetőségekben gondolkodjon, ő pedig eldöntötte, hogy gépészmérnök szeretne lenni. Amikor az egytemen voltak élménynapon, odajött hozzám, és teljes komolysággal azt mondta: kiszámolta, hogy hét év múlva a Miskolci Egyetemen fog tanulni, és mentor lesz a programban. Kisujjesküvel pecsételtük meg. Az ilyen pillanatokért érdemes ezt csinálni.

Mit változtat meg egy hallgató életében az, ha mentor lesz?

Nagyon sokan úgy mennek ki a programból, hogy teljesen másképp gondolkodnak az emberekről, a társadalomról, saját magukról is.

Volt olyan mentorunk, aki később azt mondta: most már egész életében felelősnek érzi magát azokért a gyerekekért, akiket mentorált. És nagyon sokan évekkel később is tartják velük a kapcsolatot. Ez nem egy „letudott egyetemi program”. Ezek valódi emberi kapcsolatok.

Lehet empátiát és társadalmi érzékenységet tanítani?

Tanítani nem, de fejleszteni egészen biztosan lehet.

A hallgatók a program végére már nem „egy társadalmi problémát” látnak maguk előtt, hanem konkrét embereket. Arcokat, történeteket, sorsokat. És szerintem aki ezt egyszer megtapasztalja, és megérti a mögötte húzódó egyéni és társadalmi folyamatokat, az utána soha többé nem tud ugyanúgy gondolkodni ezekről a kérdésekről.

Mit jelent  a program  a Miskolci Egyetem számára és miért fontos, hogy egy egyetem társadalmi szerepet is vállaljon?

Sokat emlegetjük a felsőoktatás harmadik misszióját. Ma már egy egyetem nem működhet elefántcsonttoronyként. Nem teheti meg, hogy nem vesz tudomást arról, mi történik körülötte. 

A felsőoktatásnak hatalmas tudása, infrastruktúrája, emberi erőforrása van. Ezt nem használni arra, hogy a saját társadalmi környezetén segítsen, óriási pazarlás lenne.

A Miskolci Egyetem számára különösen fontos ez, mert a hallgatóink jelentős része ebből a régióból érkezik, és később itt is fog dolgozni. Nem lehet hosszú távon jól működő társadalmat építeni úgy, hogy közben emberek tömegei teljesen leszakadnak.

A Tanítsunk Magyarországért program pontosan ezért kapcsolódik nagyon szorosan az egyetem küldetéséhez is. Ez az Egyetem társadalmi szerepvállalásának egyik legkézzelfoghatóbb formája.

Mit szeretne, mit vigyenek magukkal a gyerekek ezekből az évekből?

Azt, hogy léteznek lehetőségek. Mert hiába van jelen egy esély az ember előtt, ha nem tudja felismerni, hogy az számára esély. Ha egy gyerek egyszer megérti, hogy a tanulás, az iskola, a továbbtanulás valóban változtathat az életén, akkor már történt valami nagyon fontos.

És mit vigyenek magukkal a mentorhallgatók?

Azt az élményt, hogy segíteni nemcsak annak fontos, aki kapja, hanem annak is, aki adja. És talán azt is, hogy értelmiséginek lenni nemcsak tudást jelent, hanem felelősséget is.

Ha egy mondatban kellene megfogalmaznia, miről szól valójában a Tanítsunk Magyarországért program, mit mondana?

Arról, hogy megtanuljunk hátranézni. Hogy miközben építjük a saját életünket, ne felejtsük el azokat sem, akik mögöttünk vannak.