„Fogyasztói társadalomban élünk, ami mindent becsomagol”

Nemrégiben tartott előadást a Miskolci Akadémiai Bizottság székházában „Miért mentheti meg a városi bányászat az emberi civilizációt?” címmel. Ugorjunk rögtön előre: megmenti?

Esélyt ad rá, leginkább ezt mondanám.

Ha egy laikusnak kellene összefoglalnia, hogyan fogalmazná meg, hogy mit takar a városi bányászat, az ’urban mining’ fogalma, és hogyan függ össze ez a civilizációnk fennmaradásával?

Ha visszatekintünk a múltba, amikor az ősember tüzet gyújtott: ezzel ő már természeti erőforrást használt. A mostani civilizációs szint eléréshez ennél azért több kellett. Az egyértelmű, hogy a jelenlegi életszínvonalunkat megőrizni anyagok és energiaforrások nélkül nem lehet. Anyagokra van szükség az autónkhoz, a házunkhoz és a mobiltelefonunkhoz is. A kérdés egyre inkább az, hogy honnan szerezzük be ezeket?

Jelen pillanatban Magyarországon a mindennapi élet fenntartásában felhasznált anyagok 94 százaléka még a természetből származik,

tehát még a földkéregből frissen kinyert, kibányászott ásványi eredetű anyag. Minden olyan anyag, amelyet már korábban termeltünk ki, és amelyet épp most használunk vagy már akár el is fogyasztottunk és hulladékká vált az a „városokban” van. Szakkifejezéssel ezek már antropogén anyagok, antropogén erőforrások. A városi bányászat célja ezeknek az antropogén anyagoknak a felkutatása, kitermelése és feldolgozása, elsősorban azért, hogy a hulladékokból újra termékek legyenek, vagyis, hogy az anyagok járjanak körbe-körbe és egyre kevesebb friss anyagot kelljen a természetből kinyerni. Tulajdonképp megérkeztünk a körforgásos gazdaság alapelvéhez, mert az elnevezés egyértelműen ezt jelöli. Ebből az következik, hogy a városi bányászat az a körforgásos gazdaság legfontosabb eleme és pont ez volt a címe a múlt év végén, Budapesten a Magyar Tudományos Akadémián rendezett kiállításnak és előadóülésnek, amelynek a főszervezője voltam.

Milyen szinten áll ez jelen pillanatban?

Magyarországon az újra felhasznált anyagok aránya mindössze 6 százalék, európai szinten 12 százalék. Nem éppen jelentős. Az viszont egy nagyon komoly elméleti kérdés, hogy vajon elérhető-e valamikor az, hogy az anyagok 100 százalékban körben járnak, vagyis minden terméket újrahasznosított anyagból állítunk elő? Sokan azt mondják, hogy ez nem lehetséges, mindig szükség lesz frissen kibányászott anyagra.

Emlékszik arra a felismerésre a pályáján, amikor tudatosult Önben: a jövő bányáit már nem a föld alatt, hanem a városokban kell keresni?

Bányamérnökként végeztem 1989-ben a Miskolci Egyetemen, a legelső kutatási tématerületem a szuszpenziók és zagyok csővezetéki szállítása volt. Ebben a témakörben szerettem volna ösztöndíjjal az Egyesült Államokban tanulni, viszont éveken keresztül mindannyiszor visszautasították a pályázatomat. Már majdnem feladtam, amikor a tanszéken Csőke professzor felhívta rá a figyelmem, hol rontom el: a maradványanyagok csővezetékes szállításának mérnöki megoldásai valójában eszközök a környezetvédelmi problémák megoldására. A következő pályázatomban már így szerepelt – és már mehettem is Chicagóba Fulbright kutatói ösztöndíjjal.

Hogy jött ebből a városi bányászat?

A magyarországi hulladékgazdálkodás műszaki alapjait Csőke professzor rakta le a Miskolci Egyetemen az 1990-2010-es időszakban, gyakorlatilag az ő nyomdokain kezdtem el én is ezzel foglalkozni. Már legalább 20 éve dolgoztam a területen, amikor egy olasz szakcikkben olvastam új szakkifejezésként az ’antropogén erőforrásokról’, továbbá egy másik cikkben azt, hogy hamarosan több vas, réz és cink lesz a városokban, mint a földkéregben. Ekkor gondoltam először arra, hogy akkor honnan is fogjuk ezeket az alapvető fémeket kibányászni. A magyar szakmai közbeszédben ezt fordítottuk át városi bányászatra, és körülbelül 2020 óta használjuk ezeket az új szakkifejezéseket, hogy „keletkező és készletezett antropogén nyersanyag”. Megjegyzem, sokkal jobban hangzik, mint a „szemét”.

A Miskolci Egyetemen egyedülálló tradíciója van a klasszikus bányászatnak. Hogyan fogadta a szakma, amikor az egyetemi tanszék a „másodlagos nyersanyagok”, a hulladék bányászatával kezdett foglalkozni?

Jelentős vita kerekedett. A hagyományos bányász szemléletben a bányászat az, amikor a földkéregből nyerjük ki a nyersanyagot, és azt használjuk fel például az autógyártásban. Én viszont azt gondolom, hogy ez így már nem fenntartható: egyre többen élünk a Földön, a civilizáció fenntartásához egyre több anyagra, egyre több energiára van szükség, és ezt egyszer csak a természet nem fogja tudni nekünk produkálni. Ez persze nem úgy történik majd, hogy egyik pillanatról a másikra elfogy, hanem lépésről lépésre. Persze jól ismert Gelencsér András (vegyészmérnök, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja – a szerk.) félelme arról a zöldátmenetről, ami nem úgy zajlik le, mint az EU megállapodás, hanem

a természet egyszerűen visszaveszi az életterünk.

Egy-két anyagféle szinte már el is fogyott. Ha egy anyag elfogyott, akkor technológiaváltással kereshetünk másik anyagot, például fejleszthetünk nem lítium alapú akkumulátorokat. Az Európai Unió számára a nehezen hozzáférhető anyagokat kritikus elemeknek nevezik. Igaz, hogy ez a fogalom csak az EU-ra vonatkozik, de valójában arról van szó, hogy bizonyos anyagoknak a természetben hozzáférhető mennyisége lecsökken. Márpedig ezek a kritikus elemek kiemelkedő gazdasági jelentőségűek a modern ipar számára. Néhány éve zárult a CritiCel projektünk, amelynek a keretében az MFK-n a természeti és az antropogén kritikus nyersanyagok elérhetőségét egyaránt vizsgáltuk, mert jelen pillanatban úgy gondolom, hogy mindkettő egyaránt fontos! A főleg ásványtannal foglalkozó kollégák a „geológus kalapáccsal” a természetben keresték a potenciális lelőhelyeket, mi pedig a különféle hulladékáramokban. Megemlíthetek egy konkrét eredményt, félüzemi méretű új mechanikai és kémiai technológiát fejlesztettünk ki, amellyel az elhasznált LCD kijelzőkből az átlátszó és elektromosan vezető fémet az indiumot lehet kinyerni.

Mi a különbség a technológiák között?

A hagyományos bányászatban a legnagyobb szakmai kihívást a kitermelés jelenti. Elég arra gondolnunk, ha például 1000 méternél is mélyebbre kell például az uránért lemenni. A földkéregben az anyagok kevésbé összetetten fordulnak elő, mert az évmilliók alatt ezek elkülönültek egymástól és a kitermeléskor alapvetően kétkomponensűek, az ásványokból és a meddőből állnak. Ha most egy elhasznált mobiltelefonra gondolunk, akkor nyilvánvaló, hogy abban több száz anyag van „összenőve”, amelyeknek az elkülönítése, dúsítása az újrahasznosítás érdekében egyrészt igen jelentős szakmai tudományos kihívást jelent. Másrészt az entrópia törvénye szerint jelen van a kapacitás és az energia korlát. Az előbbi azt jelenti, hogy az anyagok elkülönítésére a természetnek évmilliókra volt szüksége, nekünk van időnk azt kivárni? Az, hogy ehhez energia is szükséges, az pedig nyilvánvaló.

A jelenből nézve ez nem tűnik perspektívának. Másként fog ez kinézni, ha 50 évvel előre tekintünk az időben?

Nem bocsátkoznék jóslatokba, hiszen most és a jövőben is

a társadalmi, gazdasági és műszaki fejlettség együtt határozza meg azt, hogy az adott szükséges anyagot a földkéregből vagy pedig antropogén forrásból állítsuk-e elő.

Ez nem tisztán műszaki kérdés. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy a jelenlegi hazai, körülbelül 6 százalékos és az EU-s 12 százalékos úgynevezett „körforgásos anyaghasználati aránynál” többre vagyunk képesek. A Miskolci Egyetemen az Alapanyaggyártási folyamatmérnöki és a Környezetmérnöki mesterképzéseinkben a hallgatóink megismerik az anyagok dúsításának a műszaki – tudományos hátterét és a gazdasági, társadalmi vonatkozásokat is, így adott gyakorlati esetben számításokkal tudják eldönteni azt, hogy az adott szituációban mi a lehetséges és optimális. Számos esetben még másolnunk kell a természetet a tekintetben is, hogy amely anyagokat a jelenben nem tudunk még feldolgozni, azt átmenetileg tárolnunk kell – persze csakis magas szintű műszaki védelemmel ellátott hulladéklerakókban -, és majd akkor feldolgoznunk őket, amikor az említett együttes fejlettség azt lehetővé teszi.

A hétköznapi fogyasztó a saját bőrén egyelőre nem igazán érzi, hogy nyersanyaghiány lenne: vásárolhat telefont, számítógépet, LED-lámpát, üzemanyagot. Foglalkozik a városi bányászat a társadalmat érintő kérdésekkel?

Én valójában csak a mérnöki-tudományos kérdésekkel foglalkozom, de nyilván látom azt, hogy ennek a társadalmi-szociális aspektusa óriási. Erre egy konkrét példát említek. Ha például megettem a tejfölt egy flakonból és figyeltem arra, hogy jól kikanalazzam a maradékot is, kissé el is mosom azt, majd pedig a szelektív kukába dobom azt be Miskolcon, akkor hulladék újrahasznosítás történik, jó eséllyel új termék vagy üzemanyag lesz a flakonból. Ha lusta vagyok és a tejföl maradékokkal együtt a kommunális kukába dobom a flakont, akkor jó eséllyel valamelyik lerakón fogja „átmenetileg” végezni. Azt meg se merem említeni, mi van akkor, ha az adott flakon nem kerül be a hulladékgyűjtésbe és mondjuk, az élővizekbe kerül. Ebből is látszik, hogy a társadalmi szemléletformálás és magatartás milyen óriási jelentőségű. Meg kell, említsem, hogy ilyen tekintetben Miskolc és a MiReHu Kft. országosan is kiemelt tevékenységet folytat, továbbá azt is, hogy a MiReHu Kft. igen régi szakmai partnerünk a hulladék mintavételezésben és feldolgozásban egyaránt.

Otthoni környezetében, a mindennapi életben – például a szelektív hulladékgyűjtésnél vagy egy elromlott háztartási gép selejtezésekor – egy egyetemi tanár képes kikapcsolni a „városi bányász” énjét, vagy Ön ilyenkor is a kinyerhető fémeken és az eljárástechnikai folyamatokon gondolkodik?

Nem képes, mindig gondolkozom azon, mi lenne a legjobb. A privát és a szakmai életem is a következő „ars poetica” mentén élem. A koncepcióm az EU úgynevezett „Best Available Techniques” (elérhető legjobb technika) irányelvéből származik. Van a műszakilag legjobb technika, de a BAT – már megint – az adott gazdasági, társadalmi környezetben elérhető, azaz gazdaságilag is elfogadható költséggel járó technika. Ezt úgy alkalmazom az életemre, hogy olyan mértékben használhatom a természeti erőforrásokat, hogy például legyen gitárom, ami legyen jó minőségű és legyenek meg a normál életkörülményeim is, de mindig figyeljek arra, hogy a BAT szerint éljem az életem. Például figyeljek oda a tejfölös flakonokra. Ezt a hozzáállást zöld hozzáállásnak gondolom. Kisarkítva:

a sötétzöld álláspont szerint nem használhatjuk a természeti erőforrásokat, a barna szerint pedig teljes mértékben használhatjuk.

Ezek egyikét sem tartom jónak. A szüleim Vas megyéből, egy kis faluból származnak, abból a paraszti társadalomból, ahol gyakorlatilag megvalósult a körforgásos gazdaság, nem volt újrahasznosításra alkalmatlan hulladék. Viszont mi már fogyasztói társadalomban élünk, ami mindent becsomagol, olykor többkomponensű műanyagokkal, aminek az újrahasznosítása –mint láttuk- igen nehéz. Ha már az ősemberrel kezdtük, a végén is említsük meg, mint „homo recyclicus” (újrahasznosító ember), aki a korszerű hulladékgazdálkodás minden elemét alkalmazta: komposztálás – újrahasznosítás, hulladékégetés és lerakás. Lehet, hogy tanulnunk kellene tőle?

Az újrahasznosítás mintha visszaköszönne az egyetemi irodájának berendezésén is…

Ha a stílbútorokra gondol, inkább újra-használatnak mondanám, és ez az élettörténetem szempontjából mindenképpen fontos. Ez az iroda teljes bútorzatával együtt egykori professzorom, Tarján Iván dolgozószobája volt. 1987-ben, harmadéves bányamérnök hallgatóként ebben az irodában vizsgáztam áramlástanból, és háromféleképp is levezettem a kontinuitási tételt, ami után feltette a kérdést: demonstrátorként vállalnék-e munkát a tanszéken? Tarján Ivánnak köszönhetően lettem oktató a Miskolci Egyetemen, és idővel megörököltem a már lassan 70 éves bútorait is. Felújítottuk, így most ugyanabban a fotelben ülhetek, mint egykori professzorom, és használhatom azt a kanapét, ahol én ültem azon a vizsgán, aminek végül az egyetemi akadémiai karrieremet köszönhetem.

Mivel foglalkozik a szabadidejében, ha nem a szakmájával?

Nagy mániám a zene. Ez a hobbim szakközépiskolás korom óta végigkíséri az életem, most is három zenekarom van. Az egyik a rhythm and blues stílusban játszó Elwood Boogie, aztán régről az Unicum Habeas, ami az egykori diákzenekar, az UV-25 utódja, amiben persze a diákok régen felnőttek, és most már kollégák vagyunk az iparból és az akadémiáról. De a rockzenész gyökereimet sem tagadom meg: a Thunder Jack zenekarban a régi Bakancsos Eddásokkal zenélek együtt, az 1980-as évek stílusában.