„A társadalomtudomány ott kezdődik, hogy odafigyelünk egymásra”

Volt olyan élmény vagy személy az életében, ami a társadalomtudományok felé terelte?

Tulajdonképpen amikor gyerek voltam, akkor a társadalomtudományok mint olyanok még nem igazán léteztek úgy, ahogy ma gondolunk rájuk. Amikor felvételiztem az építészkarra Budapestre, és nem vettek fel, akkor jöttem be a Miskolci Egyetemre körülnézni, hogy mi legyen a pótfelvételivel. A társadalomtudománynak nevezhető képzés bázisát akkor még Marxizmus–Leninizmus Tanszéknek hívták. Édesapámmal jöttem, és emlékszem, hogy teljesen elkerekedett a szeme, és azt mondta: „na ide biztosan nem”. Aztán hamar rájöttünk, hogy itt már más szelek fújnak, csak a névtábla maradt meg a régi időkből.

Konkrét fordulópontot talán nem tudnék mondani, de anyukám biztosan nagyon sokat adott ehhez a szemlélethez. Gyermekgyógyász volt, egy hátrányos helyzetű régióban dolgozott, és nekünk gyerekkorunktól teljesen természetes volt, hogy segíteni kell annak, aki lemarad, aki nehezebb helyzetben van. Olyan iskolába jártam, ahol mindenféle háttérből érkeztek gyerekek, és ő mindig azt mondta: figyeljek oda másokra. Azt hiszem, innen kaptam az érzékenységet.

Mi érdekelte leginkább fiatalon az emberek, közösségek és társadalmi problémák világában?

Nagyon meghatározóak voltak számomra a gimnáziumi éveim a Zrínyiben. A magyartanárom például hihetetlenül nagy hatással volt rám. Nemcsak tanított, hanem világot mutatott. Rendkívül hiteles ember volt, soha nem rejtette el az érzéseit, és az óráin keresztül mi is megéltünk sajátos élethelyzeteket. Néha ugráltunk a tananyagban attól függően, hogy éppen milyen lelkiállapotban volt, vagy milyen társadalmi történések foglalkoztatták. Ez akkoriban teljesen különlegesnek számított.

A rendszerváltás környékén lettem gimnazista, és abban az időszakban az egész iskolarendszer kereste önmagát. Voltak például orosz nyelvórának álcázott társadalomismereti és önismereti óráink. Közben pedig az angolórákon modern irodalmat olvastunk, Harold Pintert, Kafkát, amerikai és angol szerzőket. Az Átváltozás például nagyon mély nyomot hagyott bennem. Egyszerűen nem akartam úgy élni, hogy egy nap arra ébredjek: valami olyanná váltam, akit már én sem tudok tisztelni. Ez nekem nagyon erős belső képpé vált.

Emlékszik arra a pillanatra, amikor úgy érezte: ezzel a szakterülettel szeretne foglalkozni?

Igen, határozottan volt ilyen. Eredetileg úgy álltam hozzá a szociológiához, hogy „adok neki egy fél évet”. Van egy ilyen szabály az életemben: fél év alatt általában kiderül, hogy valamihez van-e közöm. Ha végig rossz érzésem van, akkor nem kell erőltetni. Ha vannak benne jó pillanatok, akkor ott van valami.

Az egyetemen nagyon jó tanáraim voltak, és közben rájöttem arra is, hogy itt hirtelen szabadságot kaptam. Gimnázium után furcsa volt, hogy nem mondja meg senki percre pontosan, mit kell csinálni. Olvasni lehetett, könyvtárba járni, beszélgetni. Meg kellett tanulni felelősséget vállalni a saját időmért és gondolataimért. Azt hiszem, ott éreztem először igazán, hogy ez az én világom.

Ugyanakkor hiányzott a gyakorlat, ezért mentem később szociális munkás képzésre is a Bárczira. Nagyon fontos volt számomra, hogy ne csak elmélet legyen, hanem valódi emberekkel és helyzetekkel találkozzak.

Ha ma kellene pályát választania, ugyanezt az utat választaná?

Igen, azt hiszem, igen. Az élet eddig azt igazolta vissza, hogy ez nem volt rossz döntés.

Mit jelent pontosan az, hogy „alkalmazott társadalomtudomány”? Mitől alkalmazott?

Amikor 2017-ben létrejött az intézet mai formája, nevet kellett adnunk neki. Addig külön működött a szociológia és a politológia, aztán egy közös intézet lettünk. Sokat gondolkodtunk rajta, végül azért lett Alkalmazott Társadalomtudományok Intézete, mert mindannyian úgy éreztük: amit csinálunk, annak társadalmi haszna kell, hogy legyen.

Ebben a régióban szerintem nem is nagyon lehet másként működni. Itt a társadalmi problémák kézzelfoghatóak. Az ember nem tud elefántcsonttoronyból gondolkodni. A kutatásaink, elemzéseink, projektjeink mindig valamilyen valós kérdéshez kapcsolódnak – legyen szó szegénységről, közösségekről, politikai folyamatokról vagy kulturális kezdeményezésekről.

Milyen területekkel találkoznak itt a hallgatók?

Öt alapszakunk van: szociológia, politológia, szociális munka, nemzetközi tanulmányok és közösségszervezés. Emellett több mesterszakunk és szakirányú továbbképzésünk is működik, például coach és művészetterapeuta képzés.

Elsőre sokszor úgy tűnik, ezek nagyon különböző dolgok, de szerintem mégis összetartoznak. Engem például egyre jobban érdekel, hogyan kapcsolódik össze a társadalmi makroszint az egyéni sorsokkal. Hogy egy ember szorongása, krízise vagy élettörténete hogyan függ össze a társadalmi környezettel, közösségekkel, történelmi helyzettel. Valahol minden szakunk erről szól.

Mi az intézet legfontosabb küldetése?

Van egy hivatalos küldetésnyilatkozatunk is, de a lényege nagyon egyszerű: humanisztikus értékrendre építünk. Hiszünk abban, hogy minden ember méltósága fontos, és hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy a lehető legjobb önmaga lehessen.

Ez nem csak elmélet. Szerintem ezt a hallgatók is érzik. Az intézet mindig is egy családias, emberközpontú hely volt, ahol próbálunk odafigyelni egymásra.

Mennyire fontos az, hogy a hallgatók ne csak elméletet tanuljanak, hanem valós társadalmi helyzetekkel is találkozzanak?

Nagyon fontos. Talán ez a legfontosabb. Ugyanakkor ez a legnehezebb is, mert sok terepmunka, szervezés és energia kell hozzá. Nem vagyunk sokan oktatók, de próbálunk minél több gyakorlati tapasztalatot beépíteni.

A szociális munkás hallgatók például rengeteg terepgyakorlaton vesznek részt. A közösségszervezők kulturális intézményekbe járnak, programokat szerveznek. A nemzetközi tanulmányok szakosok minisztériumi gyakornoki programokban vesznek részt. És maga az intézet is egyfajta terep: rengeteg különböző háttérből érkező hallgató találkozik itt.

Nagyon érdekes például szociológiát tanítani úgy, hogy egy csoportban ül egy kínai, egy ukrán, egy azeri és egy magyar hallgató, és arról beszélgetnek, hogy mit jelent számukra a rend vagy a közösség. Ezek fantasztikus helyzetek.

Mennyire nehéz lelkileg nap mint nap társadalmi problémákkal foglalkozni?

A szociális munka ebből a szempontból talán nehezebb, mert ott közvetlen segítségnyújtás történik. A szociológust valamennyire megvédi a kutatói nézőpont. Elmegy a terepre, látja a problémákat, megérintődik, de aztán elemzi, rendszerezi, próbálja megérteni az összefüggéseket.

Nagyon fontos az objektivitás. Meg az, amit mi szociológiai képzelőerőnek nevezünk: hogy az ember megpróbálja megérteni, milyen társadalmi, kulturális vagy történelmi okok állnak egy emberi helyzet mögött.

Milyen társadalmi problémák érintik ma leginkább a fiatalokat?

Én nagyon sok mindent a Covidhoz kötök. A járvány idején láttuk igazán, mennyire sérülékenyek a fiatalok. Az online oktatás alatt sokszor nem is oktatónak, hanem mentálhigiénés segítőnek éreztük magunkat. Beszélgettünk velük, figyeltük, hogy vannak, próbáltuk tartani bennük a lelket.

Aztán jött a háború, a klímaszorongás, az állandó bizonytalanság. A közösségi média pedig közben folyamatosan önti rájuk az információkat és a félelmeket.

Nagyon sok a szorongó hallgató. Egyre többen nehezen kommunikálnak személyesen, nehezen állnak ki mások elé, nehezen kapcsolódnak egymáshoz. És közben az interneten rengeteg hamis pszichológiai tartalom ömlik rájuk. „Toxikus kapcsolat”, „nárcisztikus személyiség”, „instant megoldások” – ezek a fogalmak elképesztő gyorsasággal terjednek.

A mesterséges intelligencia is teljesen új helyzetet teremtett. Sok hallgató már automatikusan a ChatGPT-hez fordul mindenért. Ez önmagában nem feltétlenül baj, de közben fennáll a veszélye annak, hogy elfelejtenek önállóan gondolkodni.

A digitalizáció és a közösségi média hogyan változtatta meg az emberi kapcsolatokat?

Kettős a kép. Láttam nagyon jó példákat is. A fiamék például a Covid alatt Discordon együtt tanultak, együtt írták a házi feladatot, közben pedig a való életben is megmaradtak a barátságaik.

És közben soha nem volt ennyi magányos fiatal. Szerintem az iskolarendszernek sokkal tudatosabban kellene közösségeket építenie. Egyre több helyen megszűnnek az osztályközösségek, helyettük lazább tanulócsoportok vannak. Ezt veszélyesnek érzem. Az embernek szüksége van valódi közösségekre.

Milyen szerepet tud betölteni az intézet a régió életében?

Mindig is fontosnak tartottuk, hogy ne csak elméleti műhely legyünk. Kutattunk szegregátumokat, készítettünk szociális térképet Miskolcról, részt vettünk fejlesztési koncepciókban, dolgozunk tanodaprogramokkal és civil szervezetekkel.

Borsod egyébként különleges hely ebből a szempontból. Az itt élők megtanultak alkalmazkodni, túlélni, kreatívnak lenni. Sokszor mondom: mi itt megtanultunk a semmiből főzni.

Mi volt az első gondolata, amikor megtudta, hogy államtitkárnak jelölik?

Vettem két nagy levegőt. Egyrészt óriási megtiszteltetés, másrészt hatalmas felelősség. Az ember ilyenkor próbálja eldönteni, hogy ez olyan feladat-e, amit még el tud bírni. Végül arra jutottam, hogy igen.

Nagyon izgalmas világ ez. Tényleg olyan, mint egy filmszínház. Az ember hirtelen azt érzi, hogy lehet alakítani dolgokat, lehet beleszólni folyamatokba, és mindenki bizonyítani akar.

De nagyon fontos, hogy az ember közben két lábbal a földön maradjon. Erre tudatosan figyelek.

Mit visz magával az egyetemi világból ebbe az új szerepbe?

Azt, hogy először mindig fel kell mérni a helyzetet. Nem szabad kapkodni. Meg kell nézni, hol tartunk, milyen állapotban van egy rendszer, és abból lehet tervezni.

És természetesen viszem magammal a tereptapasztalatot is. Dolgoztam családsegítőben, gyerekjóléti szolgálatnál, hátrányos helyzetű gyerekekkel, roma közösségekkel, szakemberekkel. Ezek az élmények szerintem nagyon fontosak.

Mi az a terület vagy ügy, ami különösen fontos Önnek ebben az új feladatkörben?

Nagyon nehéz egyet kiemelni, mert ez egy óriási terület. De a hátrányos helyzetű gyerekek sorsa mindenképpen nagyon közel áll hozzám. Rengeteget jártam terepre, és pontosan látom, mennyi tehetséges, okos, szerethető gyerek kallódik el egyszerűen azért, mert senki nem figyel rájuk.

A gyermekvédelmi rendszer problémái, a kórházban hagyott gyerekek helyzete, a családok támogatása – ezek mind olyan ügyek, amelyekkel nagyon fontos foglalkozni.

Lehet egyszerre jó vezetőnek és érzékeny embernek maradni a közéletben?

Ez a legnehezebb kérdés. Szerintem a jó vezetőnek mindig észnél kell lennie. Nem sodorhatják el teljesen az érzelmei. De közben nem is szabad elveszíteni az emberségét.

Nagyon tudatosan figyelni fogok arra, hogy ez a szerep ne változtasson meg emberileg. Nem szeretném, hogy egy másik emberré váljak attól, hogy milyen pozícióba kerültem.

Mi adja a legnagyobb örömöt a munkájában?

A tanítás mindenképpen. Az, amikor valódi párbeszéd alakul ki a hallgatókkal. Amikor látom rajtuk, hogy gondolkodnak, vitatkoznak, kérdeznek.

És persze az is fontos számomra, hogy legyenek kihívások. Ebben az új feladatban pedig bőven vannak.

És végül: hogyan kapcsol ki egy olyan ember, aki nap mint nap emberekkel és társadalmi problémákkal foglalkozik?

Alvással. Nagyon szeretek aludni. Meg kell egy jó függőágy. Tényleg. Egy kert, természet, egy kis csend. És nagyon fontos a hátország is. A család támogatása nélkül ezt nem lehetne csinálni. Ez az egész csak akkor működik, ha van hova hazamenni.