“A mérnöki pálya nem szakválasztással, hanem kíváncsisággal kezdődik”

Hogyan indult az Ön története? Volt olyan pont, ami a mérnöki pálya felé terelte?

Röviden azt tudom mondani, hogy nem volt ilyen konkrét pont. Ha hosszabban válaszolok, inkább úgy fogalmaznék: nem egyetlen meghatározó döntésről volt szó, hanem egy jó adag szerencséről és sok kisebb hatásról, amelyek idővel összeadódtak.

Nem értelmiségi családból származom, így nem volt magától értetődő az egyetemi továbbtanulás. Az, hogy végül mégis ebbe az irányba mentem, jelentős részben a sportnak köszönhetem. Tájfutó voltam, válogatott szinten versenyeztem, amely egy olyan közeget jelentett, ahol a továbbtanulás kérdése természetes módon merült fel. Ott találkoztam először olyan személyes példákkal és szemlélettel, amelyeknek köszönhetően a továbbtanulás reális lehetőségként merült fel.

Ezzel párhuzamosan meghatározó volt a gyerekkorom is. Folyamatosan szereltem, barkácsoltam, különösen motorokkal foglalkoztunk sokat. Szétszedtük őket, próbáltuk gyorsabbá, jobbá tenni – a motorok, kerékpárok, különböző modellek állandó „kísérleti terepet” jelentettek. Akkor ez még nem volt tudatos mérnöki gondolkodás, inkább egyfajta kíváncsiság és gyakorlati hozzáállás. Utólag visszanézve azonban egyértelmű, hogy ez volt az alapja annak a szemléletnek, amely később meghatározóvá vált.

Az egyetem gondolata végül egy egészen konkrét helyzetben erősödött meg. Egy edzőtáborban megkérdezte az akkori szövetségi kapitány – akivel azóta, immár több mint 35 éve együtt is dolgozunk –, hogy hová megyek továbbtanulni. Akkor még azt válaszoltam, hogy sehova. Erre azt mondta: „írd meg a felvételit, a többit majd meglátjuk.” Ez volt az a pont, ahol elkezdtem komolyan venni ezt az irányt.

Nem volt nehéz egy ilyen háttérből bekerülni az egyetemre?

De, kifejezetten nehéz volt. Szakközépiskolába jártam, nem gimnáziumba, idegen nyelvet gyakorlatilag nem tanultunk – csak oroszt, amelyet a rendszerváltás küszöbén már sem a diákok, sem a tanárok nem vettek igazán komolyan. Abban az időben ebből az irányból nagyon kevesen jutottak be a felsőoktatásba, így egyetlen év alatt kellett olyan szintre felzárkóznom, hogy egyáltalán esélyem legyen.

Az érettségi közeledtével kezdtem el igazán komolyan venni a tanulást – a sport mellett. Addigra a szakmai tárgyak is egyre inkább érdekeltek, ami sokat segített a motivációban és az eredmények javulásában is. Nem volt egyenes út, és sok bizonytalansággal járt, de talán éppen ez az, ami miatt ma sok helyzetre másként tekintek. Számomra semmi nem volt evidens: mindenért meg kellett dolgozni, és ez a szemlélet később is megmaradt.

Őszintén szólva több véletlenen és szerencsén is múlott, hogy ma itt tartok – és nem például a szombathelyi fűtőházban szerelek mozdonyokat.

Ha ma kellene pályát választania, ugyanígy döntene?

Igen, a mérnöki szakma és a természettudományok világa ma is lenyűgöz: a természetben zajló folyamatok rendre rámutatnak arra, hogy az objektivitástól, az egyensúlytól való eltávolodásnak mindig következményei vannak. Ugyanakkor a képzés rendszerét ma már kritikusabban szemlélem. Azt tapasztalom, hogy a mérnökképzés az elmúlt években jelentősen széttöredezett. Már az alapképzés szintjén is számos specializált szak jelenik meg, miközben meggyőződésem, hogy egy erős, általánosabb alapképzés, majd specializált mesterképzés sokkal nagyobb értéket adna a hallgatóknak és a szakmának. 

Én abban hiszek, hogy először gondolkodni kell megtanulni: rendszert látni, összefüggéseket felismerni, problémákat strukturálni. A specializáció ennek kellene, hogy a következő lépése legyen. A munkaerőpiac azonban egyre inkább az azonnal hasznosítható, konkrét tudást keresi, ami gyakran felülírja ezt a logikát. Ez egy feszültséget hoz létre a képzés és az elvárások között.

Hogyan lett Önből vezető? Tudatos döntés volt?

Egyáltalán nem volt tudatos döntés. A doktori fokozat megszerzését követően egy olyan helyzetben találtam magam, ahol ha nem vállalok szerepet, akkor egy adott szervezeti egység akár meg is szűnhetett volna. Ez nem ambícióból fakadt, hanem inkább felelősségérzetből.

Nem voltam „kijelölt vezető”, nem állt mögöttem kialakult vezetői rutin vagy tekintély. Talán éppen ezért kellett mindent másképp csinálnom. Minden döntést alá kellett támasztanom: számokkal, diagramokkal, modellekkel mentem egy-egy értekezletre, és így próbáltam támogatást szerezni. Ez kezdetben kényszer volt, de idővel a működésem egyik alapvető eszközévé vált.

Autodidakta módon váltam vezetővé, miközben végigkísért az emberi viselkedés pszichológiája iránti érdeklődés. Azóta is tudatosan fejlesztem magam: rendszeresen részt veszek vezetői tréningeken, amelyek szemléletben, technikákban és módszertanban egyaránt sokat adnak. Ebben meghatározó szerepet játszott a felsőoktatás szemléletváltása is, amely a vállalati gondolkodásmód megjelenését már nemcsak lehetőségként, hanem elvárásként kezelte.

Mi motiválja ma dékánként?

A rendszerek, folyamatok építése és fejlesztése. Az objektivitás motivál: az, hogy egy működést átláthatóvá, értelmezhetővé és hosszú távon fenntarthatóvá tegyünk.

Sokszor ez konfliktusokkal jár, mert a valóság nem mindig illeszkedik egy tiszta, logikus rendszerbe. Ennek ellenére én ebben hiszek. Nem az egyes döntések érdekelnek igazán, hanem az, hogy az egész működés hogyan áll össze, milyen struktúrát alkot, és mennyire képes stabilan, fenntarthatóan működni hosszú távon.

Miben látja a kar legfontosabb szerepét?

Az egyetem legnagyobb karaként a legfontosabb feladatunk az egyensúly megteremtése. A működés stabilitását az oktatás, a kutatás és az ipari kapcsolatok együttesen biztosítják: ha ezek közül bármelyik meggyengül, az az egész rendszert érinti.

Én ezt egy több lábon álló szerkezetként értelmezem, ahol a valódi kihívás nem az egyes területek külön-külön fejlesztése, hanem az, hogy azok egymást erősítve működjenek – kiegészülve a vállalati beágyazódással és a fenntartható gazdálkodással.

Nemrég lehetőségem volt egy egyetemi működésfejlesztési projekt vezetésére, amelynek során több, a kari működésen túlmutató területbe is betekintést nyertem. Ezekből számos olyan tapasztalatot szereztem, amelyeket a kari vezetésben is hasznosítani tudok.

Mi különbözteti meg a kart más műszaki képzésektől?

Az, hogy a műszaki és az informatikai területek egy szervezeti egységen belül működnek. Ez rendkívüli lehetőség, hiszen a jövő problémái nem egyetlen szakterület mentén értelmezhetők, hanem komplex módon, több tudományterület együttműködését igénylik. Emellett nemcsak a műszaki területek közötti kapcsolódásokra kell gondolni, hanem a gazdasági és társadalomtudományi kitekintésre is.

Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ezt a lehetőséget még nem használjuk ki teljes mértékben. A szakosodott gondolkodás továbbra is erős, miközben a valóság már régóta integrált megközelítést kíván.

Van olyan terület, amire különösen büszke?

Igen, több is. Az egyik a szűkebb szakmai érdeklődésemhez kötődik. A vegyipari gépészeti szakterületen kollégáimmal az oktatás, a kutatás és az ipari kapcsolatok terén egyaránt jelentős eredményeket értünk el. Az alap- és mesterképzési programjaink stabilak és tartós hallgatói érdeklődés mellett működnek, publikációs és K+F tevékenységünk pedig kiemelkedő.

Posztgraduális szakmérnöki képzéseink iránt folyamatos a kereslet, és különösen büszke vagyok arra, hogy a rendszerbiztonság és robbanásbiztonság-technika területén nemcsak oktatási, hanem mérési és mérnöki kompetenciákkal is rendelkezünk.

A másik a villamosmérnök képzésünk fejlődése. Volt egy időszak, amikor gyakorlatilag a megszűnés szélén állt: nem volt utánpótlás, az oktatók túlterheltek voltak, nagy volt a fluktuáció és a fejlődés iránya sem volt egyértelmű. Új vezetők, elkötelezett közösség és következetes stratégia azonban képes volt fordítani ezen a helyzeten.

Mára egy stabil és dinamikusan fejlődő területté vált, ami jól mutatja, hogy megfelelő feltételek mellett egy nehéz helyzet is sikeresen megfordítható.

Hogyan látja a hallgatók hozzáállását?

Vegyes képet mutat. Egyrészt jelen vannak a rendkívül motivált, kiemelkedő hallgatók – például a Formula Student versenysorozatban induló Electric Racing csapatunk tagjai, ahol valóban érezhető az a fajta elkötelezettség, amit úgy szoktam megfogalmazni: „itt mindenkinek csillog a szeme”.

Másrészt ugyanakkor egy általános passzivitás is megfigyelhető. Sokszor nehéz a hallgatókat arra ösztönözni, hogy a kötelezőn túl is energiát fektessenek például kutatási vagy versenytevékenységekbe. Ez azonban nem kizárólag egyéni kérdés, hanem rendszerszintű jelenség is.

Fontos feladatunk, hogy felismerjük és támogassuk mindkét hallgatói csoportot: az egyiknek lehetőséget kell adnunk arra, hogy kibontakoztassa a tehetségét, a másikat pedig célzott, támogató programokkal kell segítenünk abban, hogy nehézségeit leküzdve értékes, jól hasznosítható diplomát szerezzen.

Hogyan működik a kar és az ipar kapcsolata a mindennapokban?

Sokkal intenzívebben, mint azt kívülről gondolnánk: gyakorlatilag heti szinten érkeznek megkeresések vállalatoktól együttműködési szándékkal.

Fontos azonban különbséget tenni: az, hogy egy vállalat mérnököket vagy informatikusokat keres, még nem jelent valódi együttműködést. Számunkra az az értékes, ha a vállalat aktívan részt vesz a képzésben is – gyakorlati helyeket biztosít, bekapcsolódik az oktatásba, és közös kutatási, fejlesztési tevékenységekben gondolkodik.

Jelenleg közel százötven duális partnerrel dolgozunk együtt, így ebben a helyzetben már nem az a feladatunk, hogy egyszerűen „mérnököket adjunk”, hanem az, hogy valódi, kölcsönös együttműködéseket építsünk.

Mit jelent mindez a régió szempontjából?

Ebben a régióban az egyetem szerepe jóval hangsúlyosabb, mint egy fővárosi környezetben. Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy képzünk hallgatókat, hanem arról, hogy egyfajta szellemi központként működünk. Ha a fiatalok máshová mennek tanulni, nagyon nehéz őket visszacsábítani ebbe a térségbe – ezért az is a feladatunk, hogy olyan lehetőségeket mutassunk fel, amelyek miatt érdemes itt maradni vagy ide visszatérni.

A másik oldal a gazdaság. Amikor egy vállalat Magyarországon beruházást tervez, szinte minden esetben megjelenik az egyetemen, és felméri, hogy milyen mérnöki kapacitás áll rendelkezésre: hány hallgatót képzünk, milyen szakterületeken és milyen minőségben. Ez rendkívül komoly felelősség, hiszen ha erre nem tudunk meggyőző választ adni, az adott beruházás könnyen más régióba kerülhet.

Ugyanakkor ez egy kényes egyensúly. Nem elég kiszolgálni az ipart – olyan képzést kell nyújtanunk, amely a hallgatók számára is értéket jelent, és hosszú távon is fenntartható. Ha ez a három – egyetem, ipar és hallgatók – egyensúlyban van, akkor a rendszer valóban jól működik.

A legfontosabb azonban annak felismerése, hogy ebben nem pusztán egy szereplő vagyunk a sok közül, hanem egy olyan metszéspont, ahol ezek az érdekek és folyamatok találkoznak – és ahol a jövő alakul.

Mit gondol a mérnökképzés jövőjéről az MI korában?

Egy erőteljes szétválás várható. Lesznek olyan szakemberek, akik eszközként használják az MI-t, és lesznek olyanok, akik fejlesztik, kontrollálják és irányítják ezeket a rendszereket. Az utóbbi csoport fel fog értékelődni.

Az MI nem elveszi a mérnökök munkáját, hanem átalakítja azt. Azok kerülhetnek nehéz helyzetbe, akik nem tudnak hozzáadott értéket teremteni. A jövő mérnöke ezért nem pusztán felhasználó, hanem értelmező és alakító szereplő lesz.

Milyen készségek lesznek kulcsfontosságúak?

Nyitottság, proaktivitás, rendszerszintű gondolkodás és a csapatmunka. Ma már nagyon kevés problémát lehet egyedül megoldani: a komplex rendszerek megértése és kezelése több szempont együttes figyelembevételét, különböző szakterületek együttműködését igényli.

Ezért a jövő mérnöke nem magányos szakember, hanem együttműködő, integráló szereplő, aki képes különböző nézőpontokat összekapcsolni, és ezekből működő megoldásokat létrehozni.

Mi adja a legnagyobb örömet a munkájában?

Az, amikor egy folyamat eredménye és hasznossága láthatóvá válik, különösen akkor, ha az egy nagyobb rendszer részeként értelmezhető.

Milyen egy ideális nap az Ön számára?

Számomra az ideális nap az, amikor a valóban fontos feladatokra jut idő, és ezek közül néhányat operatív szinten is sikerül megoldásig elvinni. Ugyanakkor legalább ennyire fontosnak tartom a munka, a sport, a család és a hobbi közötti egyensúly megteremtését, ami a hétköznapokban sokszor komoly kihívást jelent.

Szabadidőmben – amikor erre lehetőség adódik – szívesen vagyok a természetben: kertet rendezek, futok és kerékpározom (lehetőleg erdőben), motorozom, sütök-főzök, és igyekszem minél több értékes időt tölteni a családommal, valamint a legújabb családtagunkkal, a kutyánkkal.

Meg tudná fogalmazni egyetlen mondatban: mit ad a kar a hallgatóknak? 

A kar egy közösséget, egy gondolkodásmódot és egy olyan tudást ad, amelyre hosszú távon is lehet építeni.